I. István Állami Általános Fiúgimnázium, Esztergom, 1959

1945. Szikra.) A magyar munkásmozgalom pedig haladó honvédő hagyományként őrizte István történelmi szerepét az elnyomás sötét éveiben is.

Mi is hát István király igazi érdeme és jelentősége a magyar történelemben? Hogyan kell látnunk erényeit, államférfiúi képességeit és a kor viszonyait mindabból, amit a történelem róla feljegyzett? Egyéniségének nagyságát az bizonyítja a legjobban, hogy a magyarság számára életet vagy halált jelentő XI. század története elválaszthatatlan az ő nevétől és alkotásaitól. Életművének lényege a következő: eltörölte a régi pogány gazdasági és társadalmi szervezetet, és egy új fejlettebb életformába, a feudalizmusba vezette a magyar népet, és ezzel elindította a haladás és a fejlődés útján. Kétségtelen, hogy a gyökeres átalakuláshoz a X. és XI. század fordulója sokkal alkalmasabb időpont volt, mint ezt a korszakot megelőző vagy utána következő évtizedek bármelyike. István a történelem igazi nagyjaira jellemző éleslátással nemcsak felismerte a kedvező helyzetet, hanem tetterős energiával cselekedni is mert. Ahogyan a törvény- könyvének bevezetése mondja róla: ,,a régi és az új augustusok példájára-’ adott útmutatást népének, hogy „miképpen élhetnek tisztes és háborúság nélkül való életet.” Igaz, hogy az előző évtizedek fejlődése során megértek már e nagy változások feltételei. Elavulttá vált a boruló ősközösségi életforma, és a magyarság törzsszervezete a X. század végére. Ámde István nagyszerű uralkodó képessége, fanatikus elszántsága és megalkuvást nem tűrő következetessége nélkül a magyarság tovább sínylődött volna a sokkal fejletlenebb ősközösségi viszonyok között,, majd elpusztult volna a pásztortársadalom válsága és a katonai fölénybe jutott nyugati feudális hatalmak csapásai következtében.

Egész életét célja megvalósításának, a feudális rendszer intézményes megszervezésének szolgálatába állította. Ennek érdekében könyörtelen energiával fojtott el minden ezzel szembenálló megmozdulást. Nem kímélte saját véreit sem, s igazi újító fanatizmusával fordult szembe családjának a régi rendhez húzó tagjaival éppúgy, mint azokkal a törzsi vezérekkel, akik szembe mertek szállni a fejedelmi, majd királyi hatalmával.

Korának nagy politikusa, államférfia volt, aki világosan felismerte, hogy a magyar nép fennmaradása halálos veszélybe került mind a belső, mind a külső viszonyok alakulása következtében. A belső halálos veszély gazdasági válságként jelentkezett a magyarság számára. A zsákmányszerző hadjáratok ideje lezárult. Merseburgnál 933-ban. majd Lech mezején 955- ben súlyos vereséget mért a kalandozó és Európát évről-évre feldúló magyar nemzetségekre a feudális széttagoltságból éppen most kiemelkedő német—római birodalom. A központosított hatalom által megszervezett feudális lovassereg katonai fölénye megmutatkozott, a pásztortársadalom könnyű lovassága felett. A nomád magyar törzs- és nemzetségfők, valamint a hozzájuk csatlakozott szabad pásztorok nem tudtak többé megélni a rablóhadjáratok során szerzett emberi és vagyoni zsákmányból. A honfoglalók által elfoglalt mai haza területén pedig éhhalálra voltak ítélve mert a földművelés kiterjedésével egyre jobban összeszűkültek a törzsi legelőterületek. Át kellett tehát térni a nomád pásztorkodó életformából a földművelésre, amely természetesen sokkal nehezebb volt, mint az ősi életforma.

8