Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1935

10 De szólaltassuk meg magát a legendát, mely minden modern értei" mezésnél ékesszólóbban beszél. Egy szent írja a tisztaság, az Istenhez való közelség, az izzó szeretet áhítatával szentekről, akik kemény, áldozatos életet éltek Istenért. Engedjük, hogy az Istentől adott eme jelek a mai kor embereire is hassanak, minket is belekapcsoljanak Krisztus titokzatos testébe s a mi belső jámborságunk s külső tevékenységünk tüzét is izzásba hozzák. Dr. Mihályi Ernő. Szent Zoeard András hitvalló és Szent Benedek vértanú remeték élete. Szent Mór pécsi püspöktől. Fordította Fehér Bálint. I. Abban az időben, mikor a jámbor István király parancsára Pannóniában még alig hogy kezdett sarjadozni az istenség neve és tisztelete, a derék uralkodó hírének hallatára más országokból sok pap és szerzetes jött hozzá, mint atyjához, nem kényszerűségből, hanem azért, hogy a szent társalgásnak új öröme fakadjon az ő gyülekezetükből. Ezek közt egy Zoerard nevezetű, földmíves szülőktől — mint rózsa a tövisek közül — származó férfiú a Szentlélek sugallatára Lengyelországból hazánkba jött és Fülöp apát kezéből, aki Szent Ipoly tiszteletére Zobor nevezetű kolostort épített Nyitra földjén, fölvette a szerzetesi öltönyt, András nevet kapott és remete-életre adta magát. Vele együtt élő tanítványának, Boldog Benedeknek előadása alapján elhatároztam, hogy néhány szóval följegyzem, amit hallottam, hogy mily töredelmes szívvel és mekkora testi kínzásokkal sanyargatta magát. Én, Mór, aki Isten (kegyelméből) irgalmából most pécsi püspök vagyok, gyermekkoromban láttam ugyan a jó embert, de hogy milyen volt az ő életmódja, azt nem látásból, hanem hallomásból tudtam meg. Az említett Benedek szerzetes, aki többször megfordult a Szent Márton tiszteletére emelt kolostorunkban, maga beszélte el nekem az ő tiszteletreméltó életéről a következőket. II. Miután tiszteletreméltó András a remeteség magányába vonult, állandóan böjtölt, ami nagy testi fáradsággal, de a lelkiélet megerősödésével járt. Három napig tartózkodott mindennemű ételtől, annak szeretetéért, aki emberré lett az emberekért és negyven napig böjtölt. Midőn pedig elérkezett a nagyböjt ideje, Zozimus apát szerzetesi életének példájára, aki testvéreivel együtt negyvenöt szem datolyával húzta ki a nagyböjtöt, Fülöp apáttól, akinek kezéből vette a szerzetesi öltönyt, negyven diót kapott és avval megelégedve örömmel várta a szent föltámadás napját. Ugyanakkor pedig és egyéb napokon, habár az étkezés nemcsak a test fölüdítésére nem volt elég, hanem még a lelkét is