Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1930

19 égből jövő intelem szállt utánunk a dal : „Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!" És mi úgy éreztük, hogy Szent Imre az ő hű fiai által küldi utánunk figyelmeztető szózatát. Ha ma gondolok erre, ma is átjárja lelkemet egy nagy érzés, amelyet csak a dal tud felkelteni bennünk, a nagy, hatalmas, lángoló, földről ég felé emelő lelkesedés érzése. Es ezt az a dal hozta létre. Kedves fiatal Barátaim! Vegyétek el az emberektől a gazdagságot, a jólétet és meglátjátok, hogy a rabszolga nyomorában is meg tud élni; vegyétek el tőle a szabadságot, a napvilágot s a rabigában is felveszi dacosan az élettel a harcot; vegyétek el tőle a virágos tavaszt, a gyümölcstermő nyarat s Grönland örök jegében is megteremti a meleg otthont ! De vegyétek el ajkáról a dalt és azonnal ráborul a világra a kripták halálos némasága, melyben nem terem az élet, csak a halál ! Vegyétek ki a világból a madarak édes énekét, a patak lágyan csobogó zenéjét, a szellő halk, lágyan suttogó dudorászását, vegyétek ki az anya édes altató dalát, a tenger morajló orgonáját, mi lesz a világból, egy puszta, néma kép, mint a mozivászon néma képe, mely mozog, megvan, de még sincs benne élet. Miért van ez, Kedves Barátaim ? Azért mert az ének, a dal, a zene nem más, mint a lélek kivirágzása, az élet szépségének betetőzése. Ahol ezt a virágot megtalálom, ott tudom, hogy van élet, meleg, pezsgő, lelkes élet, mint ahogyan tudom, hogy amely fának van virága, az a fa él, az gyümölcsöt is fog hozni. Ezért elsőrangú szükséglete az emberi léleknek a dal, a zene. Ez elkíséri az embert a bölcsőtől a sírig. Ott fakad a dal a bölcsője fölé hajló édesanya ajkán és ott halljuk búsan elhalni örök hazájába költözött testvérünk gyászos sírja fölött, mint utolsó altató dalt, mely őt a nagy álomba ringatja át. A zene és a dal adja meg a lendületet az emberi léleknek, hogy felemelkedhessen a föld porából, ez viszi őt el az eszményi, szebb világba. A földet túró féreg néma, annak nincsenek dalai, de a kék levegőégbe fúródó pacsirta kicsi szívéből égnek szárnyal az ének ott a tisztább, földtől mentes magasságokban. Ezért látjuk, hogy azok az emberek, kik fel tudtak emelkedni a föld anyagiasságából a szellemi, lelki élet tisztább világába, mind énekes lelkek. Dávid, a szent király, énekelve és hárfát pengetve megy a frigyszekrény előtt, Jeremiás énekben zengi el bánatát az Úrnak Jeruzsálem romjai felett és mikor először hozza el az égi hírnök Máriának az Isten nagy igéretét, Mária lelke kicsordul a boldogságtól s gyönyörű énekben zengi : Magnificat anima mea Dominum. Mikor pedig valóra válik az isteni Ígéret, mikor először teszi lábát az Istenfia a földre, azon a fönséges karácsonyi éjszakán, az angyalsereg dallal üdvözli a boldog földet, mely méltó lett arra, hogy az ég legnagyobb kincsét mondhassa magáénak. Még az égi hatalmak is érzik, hogy vannak pillanatok, mikor a szó, az egyszerű beszéd kevés, többet kell tenni, énekelni kell! Ezért mondja Szent Pál: „Énekeljetek szívből az Istennek." (Kolossz. 3, 16.) Ezt mondja Szent Jakab: Szomorkodik valaki közületek? Imádkozzék. Csöndes szívvel van? Énekeljen ! (5, 13.) Az ég felé törő emberi lélekből önként fakad a dal, a belső harmónia kell, hogy külsőleg is harmóniában nyilatkozzék meg és viszont a dal és zene harmóniái, kell, hogy belső harmóniát teremtsenek az érzékeny emberi lélekben. Szent Imre is harmonikus lélek volt és én nem tudom elképzelni, hogy ez a fönségesen szép lelkű ifjú meg tudott 2*