Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1927

4 Ebben a tanévben folytak le a lelkes millenniumi ünnepségek. Az egész országban fellángolt a nemzeti érzés. Pozsonyban, a magyar határvárosban, ahol akkor hazánk és Ausztria politikai határai találkoztak és összeértek a magyar, német és tót nyelvhatárok: ez a nemzeti érzés különösen egybeforrasztotta a lakosságot és elsősorban a lelkes ifjúságot. Hiszen itt maga az ezeréves mult beszélt Árpád honfoglaló csatáiról, a búvár Kundról ; itt állott a királyi vár, annyi századon át pompás koronája a várhegynek; ott állottak a nemzeti műveltség dicső emlékei, melyekhez olyan természetes egységben olvadtak a Pozsonyban előkerült Pray-kódexben, a deáki misekönyvben ránk maradt legrégibb magyar nyelvemléknek, meg a deáki Árpád-kori templomnak ősi hagyományai. És hogy a pozsonyi diákok életében ez a lelkesedés ne legyen ellobbanó szalmaláng, arról az aranyszavú Gaal Mózes gondoskodott, aki szegény székely sorsból a maga erejével emelkedve a derék tanári karban is különösen hivatott volt arra, hogy igazi hazafiságra buzdítson ; arra, hogy nem a száj, hanem a szív és cselekedet a hazaszeretet fokmérői, hogy mindenki a becsületesen végzett munkájával szolgálja, szereti legjobban a hazát. A deáki kis diák lelkének nem volt ismeretlen a lelkes tanár szava és példája : ezt hallotta, ezt látta a deáki cserepesmester házában is, szüleinek szorgos munkájában, testvéreinek gondos nevelésében. A munka embere lett ő is már gyermekkorában. A következő esztendőkben az osztály folyton új meg új tanárokat, osztályfőnököket kapott. A sok változás zavarta a kis diákokat s az osztály általában hanyatlott. De a deáki fiú emberül megállta helyét : mindig a legelsők,között volt, sőt a sok változás bizonyos tekintetben még javára vált. Újra meg újra meg kellett ismernie az egyes tanárok szokásait és módszerét, ami megfigyelőképességét növelte, a különféle viszonyokhoz való alkalmazkodásra szoktatta ; azután meg nem hagyatkozhatott a már egyszer megszerzett jóakaratra, hanem az új tanárok becsülését újra meg újra ki kellett érdemelnie. Ez fokozott munkára serkentette s egyúttal önállóságra nevelte. Amikor a második osztályba került, megtudta, hogy van a városban egy kis jótékony intézmény, ahol tíz diák ingyen ebédet kapott. Ügy gondolta, hogy ha oda bejut, máris enyhíthetne valamit édes atyja gondjain. Elment hát oda, megmutatta szép bizonyítványát és kérte a menza vezetőjét, hogyha már tíz diák jól lakhatik ott, hadd jusson neki is egy falat. Csakhogy a válasz elutasító volt: „Nem lehet fiam; nincs rá mód." Egy kis reménysugár mégis felcsillant: „Vagy talán mégis! — Hát mondd csak, fiam, ki a te protektorod ?" Hanem a kis diák hiába felelte rá : „A jó Isten. A jó Isten az én protektorom." Bizony, a menzára való fölvételhez valami hatalmas földi protektort kívántak. Nem is vették föl. De a jó Isten nem hagyta el, aki ő benne bízott. Adott neki jó egészséget és munkakedvet. Nemcsak a kötelező iskolai munkákat végezte el lelkiismeretes pontossággal, hanem két éven át kitűnő eredménnyel franciát is tanult. Emellett kisebb diákokat tanítgatott. Ez már egy kis pénzt is hozott. Tanárai méltányolták iparkodását: negyedikes korában húsz^ az ötödik osztályban 50 forint ösztöndíjat adtak neki kitüntetésképen s egyúttal buzdításul.