Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1926

7 sal, kikben van társaik iránt emberséges jóindulat, vagyis kit lehet a nevelésben segítőtársul választani, s kik azok, akik társaikra rossz hatással vannak, s miképen lehetne ezt a rontó hatást ellensúlyozni. És végül megfigyeli a csöndes, visszavonuló diákokat. Ezeket a gyakran szomorú, lenyűgözött lelkeket, akiket talán szegénységük, talán félénkségük, talán lelki elnyomottságuk késztet arra, hogy magánosan éljék le életük legszebb éveit: a diák-éveket s ne lehessenek részesei közös, kedves, erőt és kedvet adó ártatlan élményeknek. Ez utóbbiak megfigyeléséhez kell a legfinomabb emberérzés, a legtöbb jóság és részvét. Minden tanár, aki egy-egy ilyen magános úton bolyongó diáklelket megnyer, s vissza tudja adni társainak, felébreszti benne a kívánságot, hogy együtt élje le serdülő korának éveit társaival: nagy jót cselekszik s maradandó hatással lesz az ifjú lelki fejlődésére. A serdülő korban levő ifjak megismerésére akkor nyílik a legkedvezőbb alkalom, ha rövidebb-hosszabb kirándulásokon, tanulmányi úton egész napot, vagy egész napokat van együtt a tanár a napnak huszonnégy órájában tanítványaival. Amikor a tanítási óra kötelező csendje nem nyűgözi le a diák lelkét; amikor beszélget a tanárral, s nem leckét mond el, amelyre osztályzatot vár, vagy osztályzattól fél. Mellette ül az asztalnál, mikor ebédelnek vagy vacsorálnak, vizet tölt a poharába, meghallgatja tréfás szavait, ő maga is tréfálhat, épen úgy, mintha otthon a szülői házban volna. Igen, a szülői házban, hiszen az iskola, a kedélyt, szivet nevelő, az üdítő és vonzó iskola az igazi szülői ház; s a nemes hivatása magaslatán álló tanár, tanítványainak apja. Valami ehhez hasonlót akartam megvalósítani az én tisztviselőtelepi iskolámban, midőn két-három hónapban egyszer meghivattam a tanártestülettel minden osztálynak egy-egy derék tanulóját úgynevezett családi ebédre, de a meghívandó tanuló megválasztását rábíztam az osztályra. A választásnál az volt a szempont, hogy a megválasztandó csakugyan derék, megbízható, közbecsülésben álló, jóindulatú fiú legyen, akit társai nemcsak becsülnek, hanem szeretnek is. Az ebéd az intézet napközi otthonának egyszerű ebédlőjében várta a tanártestület vendégeit. Minden osztályfő mellé egy-egy derék tanítványa került. Az ebédhez az asztalt maguk a meghívott vendégek terítették meg, amint ez a menzában mindennap kötelező volt. Kedves, vonzó két órát töltöttünk együtt. Nem az ebéd volt a fontos, hanem az együttlét, mert az ebéd ma egyszerű volt, bor és tósztok nélkül szerencsésen szűkölködő polgári ebéd. Elnéztem a meghívott vendégek örömtől sugárzó arcát s éreztem, hogy a tanár és tanítvány e két óra alatt egymáshoz közelebb férkőztek. Az asztalos műhelyben dolgozó diákok is voltak egyszer a tanártestület meghívott vendégei, s ez alkalommal ott ült közöttünk az intézet egyik iskolaszolgája is, aki az asztalosműhely-munkát vezette, mint szakképzett iparos. Mindez a nevelés érdekében történt; kezdeményezések voltak, céljuk az, hogy egy célért dolgozó tanárokat és tanulókat a családi együttérzés jegyében egymáshoz közelebb hozza. Nem gondolom, hogy annak az intézetnek akkori tanárai és tanulói erre az időre nem gondolnának vissza szívesen, aminthogy nekem is édes-fájó emlékem : édes, mert nemes lelki élmény volt, fájó, mert ennek a kezdeményezésnek nem volt utódaimnál folytatása. A tanár és tanuló egymáshoz való viszonyának ezt a bensőséges, emberi érzés alapján kifejlesztett közvetlenségét be kell és be lehet vinni az iskola munkájába is, hogy az kedves munkává nemesüljön. Az iskola vonzó erejét és az iskolai tartózkodás kellemességét semmi