Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1926

5 eredményre jutok, hogy gyakran van részük a tekintélyrombolásban azoknak is, akik a tekintély lerombolást siratják, amint az egyes ember anyagi pusztulása sem mindig csak a gazdasági élet válságaiban leli magyarázatát. A tekintély alapjában véve az a tisztelet, amely bennem az idősebb, a magasabb állású egyén maga iránt kelt és állandóan meg tud tartani a tisztelet, melyet az idősebb iránt érzek, aki pedig velem egy munkakörben van és nem is elöljáróm. Ennek a tiszteletnek a gyökere bennem van, úgy nőttem fel, hogy ez nem irtódott ki belőlem. Akikkel érintkeztem, azok hasonlóképen éreztek és cselekedtek, mint én : a család, a falu, a kis város, az iskola mind hozzájárultak ahhoz, hogy a tekintély tisztelete bennem megmaradhatott. Emlékszem, hogy valóságos héroszok voltak a bajuszos-szakálas nagy diákok az én szememben. A boldogságtól kipirult orcám, ha egy szóra is méltattak. Minél nagyobb a távolság köztem és a tekintély elvének képviselője között : annál több félelem vegyül a tiszteletérzésbe s amint a távolság csökken : csökken a félelem érzése is, de csökkenhet a tisztelet érzése is, főleg akkor, ha e tiszteletnek erkölcsi alapjai megrendülnek. A kis gyermek is apjában a legerősebbet, a legokosabbat, a legderekabbat látja, s minél több apró csalódás éri e szertelen hitében : bálványa kezd lassanként törpülni, s előbb a bámulat, később a tisztelet s fájdalom, talán a szeretet is megcsappanhat. Szakasztott így van ez a tanár és tanítvány között levő viszonylatban is. A tanár nőhet vagy eltörpülhet tanítványai szemében. Tekintélye eleinte csaknem szuverén, nagyobb a szülők tekintélyénél. A tanitó úr parancsa szent és sérthetetlen; dicsérő szava, jóakaró mosolya minden ajándéknál többet érő, apró kitüntetései: a legnagyobb boldogság. Emlékezzünk csak vissza az első évekre, melyeket az iskolában töltöttünk, s a tanítóra, aki félelmes hangjával, amely viharként harsogott néha, szemével, amely igazi villámokat tudott szórni : uralkodott fölöttünk. Akaratlanul is az a jellemző epizód jut eszembe, melyet valaki elmondott nekem, mint példázóját a tanítói tekintélynek; amely az iskolán kívül is megmaradt. Falusi tanító volt. ötven esztendeig formálta a csemeték karakterét. Nemzedékek kerültek ki az ő keze alól, kemény, éleshangú, következetes szigorúságú tanító volt. Történt egyszer, hogy valamelyik tanítványát keményen megbüntette. A fiú elpanaszolta otthon az anyjának. Tűzrőlpattant, nyelves jószág volt az anya. Ő ezt nem hagyja, az ő drága Jancsikáját ne pofozza senki. Kapja magát, siet az iskolába, bekopogtat és nyomban be is nyit az osztályterembe. Megpörgetve a nyelvét nekitámad a tanítónak, aki egykor őt is tanította. Az öreg tanító csak hallgatja, csak hallgatja, aztán lassan közeledik a nyelvelő asszonyhoz. Megáll előtte, s aztán a régi, ellentmondást nem tűrő hangon rákiált: — Hát te itt mit keresel? Azonnal letérdepelsz! És a szaporanyelvű asszonynak a torkán akad a szó; az igazságot kereső anyából iskolás gyerek lesz, a régi félő tisztelettel néz a tanító úrra s letérdepel, mint egykor letérdepelt, ott az osztályban, a gyerekeknek szeme láttára. A tekintélynek megtartásához szükséges a tanítónak igazságossága, következetessége, szilárd erkölcsi alapja, melyről soha egy pillanatra sem tér le és mélységes emberérzés. A tekintély lerombolását föltétlenül maga után vonja az igazságtalanság