Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

34 „toppantottak, dobogtak". A leányok és menyecskék pedig a „kötényük szélét fogva" és „táncosuk bokájára, toppantására, lépéseire vigyázva" s „aligság lépve, ugorva" táncukat ,,hol elő, hol pedig visszálták" azaz: hol táncosukkal szemben „mórikálták, rázták („mint a pitle" = malomszita) magukat" hol meg háttal fordulva „mozgatták, riszálták farukat". Végtére, ha a táncosok „párjukat nem adták át", vagyis: ha párt nem cseréltek, váltottak, akkor „táncolónéjukkal egymás derekába kapva, összekapva, ölelkezve, szorulva — mint a szélmotolla, forogtak, forgódtak, kerengtek" egymással, együtt hosszasan. Ez régi nemzeti táncolásunknak egykorú (XVI.—XVIII. századbeli) eredeti szavakból s kifejezésekből összeillesztgettük képe. Látnivaló, hogy —- amennyiben e kép valószínűségét igazolni tudjuk — ősi táncunk hajdani formájában feltűnően gazdag és változatos mozgású szép tánc volt. S a valószínűség igazolásába kezdve, nem csekély örömmel emelhetjük mindjárt ki, hogy történeti, még pedig idegen tanúságtétel is bizonyítja régi nemzeti táncunknak, illetőleg táncainknak gazdag, változatos szépségét. A már idéztük Ungarischer Simplicissimus (1683—4.) éles szemű s elfogulatlan itéletű szerzőjére gondolunk, aki saját megfigyelése alapján ezt a dicsérő megjegyzést teszi apáink táncaira : „

Ihre Tänze sind fast alles Ballet, und tanzen recht zierlich und ordentlich, nicht wie die Deutschen, oder Franzosen, die doch wunderlich vermeinen, was ihre Capriolen sein" ; magyarul: táncaik majdnem mind (egészen) balletszeruek, s igazán csinosan (kecsesen) és rendesen táncolnak, nem mint a németek és jranciák, akik mégis bámulatosaknak tartják saját bakugrásaikat." Ez a megjegyzés két szempontból érdekes és örvendetes reánk nézve: először, mivel a legműveltebb népek táncaival szemben emeli ki táncaink szépségét; másodszor, mivel balletszerűeknek itéli őket, ami kétségtelenül művésziességüknek tanúbizonysága. Abban a korszakban, amelytől kezdve nemzeti táncainkról adataink vannak, e táncok már némi elváltozást mutatnak, tudniillik külön válik az úri osztály táncolása a népétől. Bartalus István, nemzeti zenénknek néhai nagy tudósa a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben nem csekély valószi-