Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1909

31 fejtegetéseinek beiktatását szánta. Sajnos, ezt nem érhette meg, mert életének utolsó éveiben valami makacs betegség — úgylátszik: köszvény — vette elő, melyet a rideg agglegénységgel velejáró képzelődés csak súlyosbított. Ehhez járult utóbb még a vizikórság is, mely annyira elkeserítette őt, hogy megfeledkezve azon magahirdette tanításról, mely szerint „az oktalan élő állatok soha készakarva nem ölik meg magukat, mert ez a balgatagság természet ellen való, s csak az okosságával visszaélő embernek tulajdonsága." Sokí. 10: 75.), — fegyvert emelt maga ellen, 1815. március 29-én öngyilkos lett. Végrendeletében a hazánk nyelvének kiművelésére fölállítandó magyar tudós társaságnak 10.000 forintot hagyott; ugyanennek hagyta értékes könyvtárát, ritka régi pénzeit, képeit és mappáit is. így az Akadémiának egyik első alapítója lett. Emberbaráti célokra is tetemes pénzösszegeket testált. És ennek az önzetlen, lelkes és tudós magyarnak még azon óhajtása sem teljesedett, hogy hazai földben: a lukai temetőben nyugodjék ! Elhagyottan halt meg s Bécs város temetőjének egyik jeltelen sírjában alussza örök álmát. Sándor István mint ember, mint magyar és mint tudós egyike irodalmunk legkedvesebb s legtiszteletreméltóbb alakjainak. Rendkívül megnyerő vonása egyéniségének: tiszta, áldozatra mindig kész szeretete barátai, kivált Révai iránt. Kiemelni való továbbá nagy, szinte páratlan szerénysége; azután türelme az ellenkező véleményekkel szemben s a maga esetleges hibáinak nyilt elismerése. A saját hasznát soha nem kereső önzetlen hazafi lélek, aki, mint Horvát Istvánnak küldött egyik levelében írja: „a munkáin nem akar nyerekedni, sőt veszteségével is hazájának szolgálni kíván." Nemzete előhaladásáért lánggal égő férfiú, ki a magyar művelődésnek majd minden ágán szeretne lendíteni. Az e téren való hibákat és hiányokat állandóan éber szemmel vizsgálja; s míg azokat magasabb szempontból: a haza javáéból méltányosan tudja megítélni, addig ezeknek helyrehozására mindenkor kész életrevaló tervekkel rendelkezik. Különösen erős benne a patriotizmus, mint ő maga nevezi: a „hazaszeretőség", de szomszédgyűlölet nélkül. A vad magyarkodásnak (sovinizmusnak) ellensége; szerinte a „magyart nem a ruha teszi, sem a bajusz, vagy üstök, hanem a nyelv s az igaz hazafi szív." (Sokf. 4: 69.) Meggyőződésképen hirdeti, hogy becsüljük meg hazánk nyelvét, de azért a német nyelvet se vessük meg, sőt inkább tanuljuk, mert nyelvünk kiművelésében nagy hasznát vehetjük. (Sokf. 4: 68.). Bárha régi, büszke magyar nemesi család tagja, mégis bölcsen átlátja, hogy a nemességre az új korban új hivatás vár. Ezért javallja, hogy nemes ifjaink tanuljanak mesterséget, vagy lépjenek kereskedelmi pályára, mert a haza jövendő gazdagodása az ipar és kereskedelem előhaladásátúl függ. (Sokf. 9: 121.) Olvasottságra csak igen kevés korabeli magyar tudós hasonlítható hozzája; sokoldalúságra nézve pedig valósággal páratlanul áll: nyelvész, történetbúvár, bibliographus (könyvész), nurnismatikus (régipénzismerő), régiségkutató (archeologus) és műfordító egy személyben; sőt versel is — elég ügyesen! Es sokoldalúsága épen nincs alaposságának a kárára; Ítélete éles és beható, bizonyításai világo-