Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1908

32 4. Ami tehát az ésszel való megismerést illeti, ráemlékezik (az Isten városa) régi bajaira; ami azonban az érzéki tapasztalás körébe esik, arról tökéletesen elfeledkezik. Mert a legügyesebb orvos is a testnek majdnem minden betegségét ismeri, amint tudomány utján meg lehet ismerni; de hogyan érzi őket a test, arról többnyire nincs fogalma, hacsak maga nem szenvedett bennök. Valamint tehát kétféle módon van tudomásunk a rosszról — amint vagy az ész fölfogó képessége előtt nincs elrejtve, vagy az azt szenvedőnek tapasztalás folytán válik érezhetővé (mert minden bűnnel másképen ismertet meg bennünket a bölcseség tanítása, másképen az esztelenek gonosz életmódja): épen igy kétféleképen felejthetjük el a rosszat. Mert másképen felejti el azt a művelt és tudós, másképen aki tapasztalta és szenvedte ; amaz, ha tudományát elhanyagolja, emez, ha minden bajtól ment. Az elfeledésnek ezen utóbb említett módja szerint a szentek nem fognak megemlékezni régi bajaikról, mert mindazoktól annyira mentek lesznek, hogy érzékeikből teljesen ki lesznek irtva. De mégis nagyfokú tudásuk szerint, amelynek birtokában lesznek, nemcsak a saját elmúlt nyomorúságaikat, hanem az elkárhozattak örök nyomorúságait is fogják tudni. Különben, ha nem tudnák, hogy ők egykor nyomorúságban voltak, hogyan énekelnék a zsoltáros szavai szerint: „Az Úr irgalmasságait mindörökké éneklem" (88. 2.). És azon városnak bizonyára semmi sem lesz kedvesebb a Krisztus kegyelmének dicsőítésére szóló ezen éneknél, aki minket vérével megváltott. Ott fog beteljesedni: „Szűnjetek meg és lássátok, hogy én vagyok az Isten" (Zsolt. 45. 11.). Ez lesz valóban a legnagyobb ünnep, amelynek nem lesz vége, amelyre Isten már a teremtés első művében utalt: „És befejezé Isten a hetedik napon munkáját, melyet alkotott vala ; és megnyugovék a hetedik napon minden munkájától, melyet véghez vitt." (Móz. I. 2. 2.) Mivel a hetedik nap mi magunk is leszünk, amidőn áldásával és megszentelésével eltelünk és megújulunk. Ott békességben fogjuk látni, hogy ő az Isten, ami mi magunk akartunk lenni, midőn tőle elpártoltunk, midőn hallottuk a csábítótól : „Lesztek, mint az istenek" (Móz. I. 3. 5.). És elszakadtunk az Igaz Istentől, akinek kegyelmével istenek lettünk volna a vele való egyesülés, nem pedig a tőle való elpártolás által. Mert nélküle semmi mást el nem értünk, mint hogy haragját magunkra vonva,