Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1908

22 előbbiekben, különösen a negyedik könyvben az Istenről, mint a boldogság osztogatójáról terjedelmesebben fejtegettem. Ugyan ki másnak szentelnék magukat az emberek az örök élet miatt, mint egyedül a boldogságnak, ha a boldogság istennő lenne. Minthogy azonban az nem istennő, hanem isteni adomány: a boldogság osztogatóján kívül miféle más Istennek kell szentelnünk magunkat, kik az örök életet, ahol valódi és teljes boldogság van, kívánva kívánjuk. Hogy pedig azon istenek egyike sem osztogathat boldogságot, akiket annyi gyalázatossággal tisztelnek, és ha nem így tisztelik őket, még gyalázatosabb haragra lobbannak, amivel a legtisztátalanabb szellemeknek vallják magukat: úgy hiszem, a mondottak után senki sem kételkedhetik. Aki pedig nem adhat boldogságot, hogyan adhatna örök életet? Azt tartjuk ugyanis örök életnek, ahol a boldogság végtelen. Mert ha a lélek örök büntetések között él, aminők magukat a tisztátalan lelkeket fogják gyötörni, az inkább örökös halál, mint élet. Hisz nincs borzasztóbb és rettenetesebb halál, mint mikor a halál nem hal meg. Minthogy a lélek épen természeténél fogva, amennyiben halhatatlannak van teremtve, valamiféle élet nélkül nem képzelhető: rá nézve az Isten életétől való elszakíttatás az örök büntetések között a legrettenetesebb halál. Tehát az örök, azaz végtelen boldog életet csak az adja, aki valódi boldogságot nyújt. Mivel tehát, azok az istenek, kiket az állami istentan tisztel, boldogságot nem adhatnak : azért nem kell őket tisztelni nem csak a mulandó, földi javakért, melyekről a megelőző öt könyvben tárgyaltunk, hanem még kevésbbé a halál után következő örök életért sem, melyet az előbbeniekkel kapcsolatban ebben a könyvben fejtegettem. Mivel azonban a régi szokás mélyen meggyökeredzett: azért, ha valaki az állami istentan megvetéséről és mellőzéséről szóló vitatkozásomat elégtelennek tartaná, az fordítsa figyelmét a következő könyvre, amelyet Isten segítségével a mostanihoz szándékozom csatolni. XIV. könyv. HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. (A két, földi és mennyei város tulajdonsága.) Két várost alapított a két szeretet: t. i. egész az Isten megvetéseig fokozódott önszeretet földit és az önmagát is megvető