Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1903

20 tapasztalható nagyobbodását a levegő ködös, párás állapotának tulajdonítják, mivel ilyenkor jön létre e csalódás a legélénkebben. Ugyanis ha ezen égitestek a horizonton állanak, akkor a fénysugarak, melyek róluk szemünkbe érkeznek, a levegő páraszemcséiben többszörös fénytörést szenvednek és így meggyöngülve jutnak az észlelő szemébe s ott azt a hatást keltik, mintha távolabb álló égitestekről jönnének. Ilyenkor tehát mi a holdat — s ugyanez áll a napra is — gyöngébb fényűnek, vörösesnek fogjuk látni és a meggj^öngült fényben kevésbé határoltnak. S épen ezen fénygyöngülés és a korong határainak elmosódása miatt az égitestet tőlünk távolabb állónak képzeljük, de mivel a látószög ugyanaz, egyúttal tehát nagyobbnak is tartjuk. 2. A második megfejtés ezen nagyobbodás kimagyarázására azon tapasztalati tényen alapszik, hogy sokkal élénkebben tűnik fel a csalódás akkor, ha . ezen égitestek felkelését vagy lenyugvását olyan helyről szemléljük, ahol köztünk és a horizont között város, falu vagy fákkal, bokrokkal födött térség terül el. S ha a hold ezen földi tárgyak mellett vagy mögöttük kel fel avagy nyugszik le, akkor a szemhatárnak tőlünk való távolságát nagyobbnak ítéljük s az ugyanazon látószög alatt mutatkozó égitestet távolabb állónak és egyúttal nagyobbnak tartjuk a valóságnál. Nem így van akkor, ha a hold vagy a nap a zeniten áll, mert itt nincsenek közben tárgyak s így a távolság megítélésénél a közbeeső tárgyakkal való összehanlításból eredő nagyobbodás elesik, sőt épúgy mint a tengeren a vízszintes távolságot, itt a zenittávolságot a tárgyak hiánya miatt a valóságnál kisebbnek tartjuk. 3. Végre a harmadik magyarázat, mely már az első kettőt is fölhasználja, a nap és a hold látszólagos nagyobbodását azon körülménynek tulajdonítja, hogy mi sokkal gyakorlatlanabbak vagyunk a függőleges, mint a vízszintes távolságok megítélésében. Ezen utóbbiaknál mindig találhatunk az öszszehasonlítást és a mérést lényegesen támogató földi tárgyakat, míg a függőleges távolságok megítélésénél hiányoznak ezek s így rendesen a függőleges irányú távolságokat kisebbeknek tartjuk a földön mérhető vízszintes távolságoknál. Ezért látszik tehát az égboltozat is belapult elipszoid-alakú harangnak s mi az összes látható égitesteket ezen belapultnak látszó égboltozatra helyezzük. Megjegyezzük azonban, hogy ezen égboltozat a valóságban nincs meg, hanem csakis a légkörben és a benne úszkáló porszemeken visszaverődött fénysugarak kihelyezéséből alkotja azt meg szemünk. S ugyanezért az égitestek nincsenek ezen képzelt égboltozaton, hanem a messze távolból az égboltozaton át küldik fényüket hozzánk épen úgy, mint mikor egy besötétített szoba tetőzetén lévő kis nyíláson keresztül valamety fényforrás sugarait engedjük a terembe jutni ; ez azt a hatást ébreszti föl bennünk, mintha a világító forrás a szoba boltozatán volna elhelyezve. S így, mivel mi az égitesteket a belapultnak mutatkozó égboltozatra helyezzük, a horizonton álló nap és hold tőlünk távolabb állóknak látszanak, mint akkor, amikor a zeniten vannak. S ehhez járul még az első pontban tárgyalt körülmény is, hogy ködös, páratelt időben a horizonton álló égitestről kiinduló fénysugarak, — inert meg-