Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1899

16 litikájának hű folytatója nem nézhette jó szemmel a 900 év óta külön álló magyar nemzetet. A ki nem művelt és országszerte ugy sem divatos magyar nyelv szerinte csak akadálya a nemzet művelődésének, tehát „a magyar nemzet javára és dicsőségére" közügyek nyelvéül a németet rendeli ; a magyar nemzet javára megfosztja őt legdrágább kincsétől, anyanyelvétől; a nemzet iránt viseltető „jóakaratából" azt eszközli, hogy „a nemzet maga saját honában mintegy számüzotté és idegenné váljék." Ezen erőszakos eljárással azonban — szerencsére — épen ellenkezőjét érte el, mint a mit akart. Bessenyei és a hatása alatt éledezni kezdő irodalmunk képviselői már belátták, hogy minő kincs rejlik nemzeti nyelvünkben, melyet könnyelműen elvetettünk és fő czélul tűzték maguk elé e kincs visszaszerzését nemzeti irodalmunk fejlesztése által. A lelkes Írócsoport szavait kezdetben csak kevesen hallgatták és még kevesebben követték. József császár német rendelete azonban sok szunnyadó hazafit felébresztett, kik most rémülve látták, hogy mily közel volt a nemzet az elnyeléssel fenyegető örvényhez. Azok pedig, a kik eddig is buzgólkodtak a nemzeti szellem ébresztésén, most a legnagyobb veszély pillanatában hatványozott erélylyel folytatták magasztos munkájukat. Az elégedetlenség, melyet a császári rendelet támasztott, csakhamar országos lett. De tévedés volna azt hinni, hogy ezen elégedetlenség rugója egyedül a mélyen sértett nemzeti érzelem volt. Az kétségtelen, hogy sokan voltak olyanok is, kiket e szent érzelem lelkesített, de a nagy többség, a köznemesség zűgolódásának okát másutt kell keresnünk. II. József rendelete értelmében ugyanis 1788. nov. 1-én tűi a németül nem tudók se megyei, se állami hivatalban nem voltak alkalmazhatók. Ez szülte deákos köznemességünk közt a nagy elégedetlenséget, mert féltette az eddig mintegy örökségképen reászállott vmegyei hivatalát, a mely pedig neki életfeltétele volt. A vmegyék sorban tiltakoztak a sértő rendelet ellen és visszavonását sürgették. Panaszkodó irataikban azonban nem a magyar nyelvet kérték, hanem a rég óta megszokott latin nyelv mellett kardoskodtak. Ez időben még Kazinczy, a későbben halhatatlan érdemeket szerzett nyelvújító, sem panaszkodik a német rendelet miatt, sőt mint tiszteletbeli megyei aljegyző örömmel végzi a hivatalos iratoknak németre, illetve magyarra fordítását. Két évvel később iskolafelügyelővé neveztetvén ki, ezen minőségében is erélyesen sürgette a németnek, mint hivatalos nyelvnek tanulását ; 2) de József cs. halála után még nagyobb hévvel küzdött a magyar nyelvnek hivatalossá tétele mellett. 3) Grünwald B. : A régi Magyarország. 467. 1. 2) Beöthy: Képes magy. irod. tört. II. 153. 3) U. o. II. 154. 1.