Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1888

13 ket környezi, a tevegß (ùrjo) foglalja el. Hogy mily magasra terjed a levegő s hol kezdődik az aether, az eposok nem mondják meg. Egy magas fáról azt mondja a költó, hogy az az aeren át egész az aetherig nyúlt föl (XIV, 287) ; a sas egész az aetherig száll fel. (19, 540) ; a harczi zaj az aetheren át egész az érez égboltozatig hatol föl (XVII, 424), stb. Lássuk most egymásután a légköri tüneményeket, a melyek nemcsak mint tünemények érdemlik meg figyelmünket, hanem a homerosi hasonlatok nagy részének is alapul szolgálnak és igy az eposok nyelvezetének megértésére is fontosak. Kezdjük mindjárt a fölhó'k-kel (rerptlrj, rèffoç). A fölhők az Olymposon, illetőleg az égboltozaton gyűlnek össze, de nem maguktól, hanem Zeus parancsara, a ki összegyűjti a fekete fellegeket. Innen Zeusnak két epithetonja : vsfpsXrjyeotTct — a felleggyüjtó, és xeAaivefptjz — a sötét föllegü. Az ég kapuit a hórák (oïp«t) őrzik s e kapukon törnek elő vagy vonulnak ismét viszsza Zeus parancsara a fölhők. Ezekből rontanak elő a rettenetes zivatarok ; közepükből hallatja Zeus mennydörgését; közülök kandikálnak ki, majd ismét mögéjök rejtőznek el a csillagok; a fölhőkre erősíti Zeus az ó szivárványát is. — A fölhők, mint a fenyegető zivatarnak hírnökei, gyakran fordulnak elő olyan hasonlatokban, a melyekkel a költő a hősök félelmetes erejét akarja szemléltetni. így pl. a két Aiasnak lándzsás csatasorait egy fenyegető zivataros fölhőhöz hasonlítja, a melyet a pásztor egy magaslatról nézve a tenger fölött felemelkedni lat, mialatt a Zephyros zúgva föltámad : a szuroknál sötétebbnek látszik az (a fölhő) a figyelő szemei előtt, a mint előrehalad zivatartól kisértetve ; rémülve nézi azt a pásztor s behajtja nyájat a barlang üregébe (IV, 275). — A költő kiváló megfigyelési képességének tanuja egy másik jellemző hasonlata, melyben a trójaiak támadását váró görögök rendithetetlen nyugalmát összehasonlítja a mozdulatlan fölhövel, mely szélcsendben a hegyek csúcsain pihen, míg egyszerre csak ellenállhatatlan erővel kitör belőle az orkán (V. 522.) Ugy a feihőt, mint a köd-öt (ófiíx^rj), melyet a Notos hajt a hegyek csúcsaira (III, 10), gyakran fölhasználják az istenek, hogy azokba burkolózva valahol latatlanul megjelenjenek, vagy másokat is azokba burkolva láthatatlanná tegyenek (V, 185, 775; I, 359 stb). A fölhők ura Zeus, a ki egyszersmind okozója az esó'-nek (vttóg, oft' fiooz), is, a honnan a „

Zsvç i'ei

u vagy az alany elhagyásaval a látszólag személytelen „vn

u — esik — kifejezés származik. Az eposok szerint különösen a nyárutó és az őszelő (uTioiorj) az az időszak, a melyben zivatarok és sötét fellegek kíséretében a haragos Zeus elárasztja a földet esővel, ugy, hogy a folyok megdagadnak, mindent magokkal sodornak és sem a jól megerősített hidak, sem a kertek és mezők kerítései és árkai nem képesek az arnak ellenallani.(V, 87). Az esővíz árjanak ezt a romboló erejét jelzi a költő az ùùtOifctToz és icomzog —kimondhatatlan, megmérhetetlen —jelzőkkel. Telamoni Aias ellenállhatatlan erejét is egy megdagadt hegyi patakéhoz