Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

35 de azért még megvolt az a fontossága, a mely Horatiust is arra kényszerité, hogy midőn a drámát tárgyalja, erről is képet nyújtson a költőknek: „A kar vigye egy szinésztiek szerepét és végezze férfiasan tisztét, s a felvonások közt ne énekeljen semmi olyast, a mi céljának meg nem felel és tökéletesen oda nem illik. Kedvezzen a jóknak és osztogasson barátságos tanácsot, békitse a haragvókat és iparkodjék tneg?iyugtatni a rettegőket. Dicsérje a rövid, egyszerű étkezést, az üdvhozó igazságosságot és a törvényeket, valamint a nyilt kapukkal jelzett békét ; őrizze meg a rábizott titkokat és buzgón kérje az isteneket, hogy a szerencse forduljon a nyomorultakhoz és hagyja el a gőgöseket. " (lQ3—201.) E szabályokat Hor. valószínűleg a görög tragédiákból vonta el, a hol csakugyan ily magasztos szerepe volt a karnak ; minthogy azonban inkább csak szenvedőlegesen folyt be a cselekvésbe, azért fönséges gondolatok, az erény magasztalása, a bűn ostorozása teszik föfeladatát. Welcker következőkép jellemzi azt: „A tragédia kara legnagyobb részt az emberi és polgári, vagy pedig az egyes nemnek, kor- és állapotnak megfelelő általános ítéleteket s érzelmeket nyilvánít a cselekvő személyek jelleme, tettei és szenvedései fölött ; az elénk állított cselekmény visszfénye maga a drámai alkotású kép ; az általa kifejezett különböző szempontok és a cselekménybe való lényeges befolyása az előadást sokkal összhangzóbb, világosabb és határozottabb módon tüntetik föl." (Nachtr. 330-ik 1.) Diomedes (III. p. 489) igy szól : „Latinae comoediae chorum non habent." e szavak után indulva némelyek kereken tagadják, hogy a római színmüvekben a kar egyáltalán előfordult volna. Azonban Ennius színmüveiben biztos nyomát találjuk annak, Accius egyik darabjának címe Phoenissae szintén ezt bizonyítja; ugy szintén Varró is említést tesz a „chorus Proserpinae"-ról ; azonkívül Seneca Hippolytusa és Ovidius Medeája a dolgot egészen kétségtelenné teszik. A karról tett észrevételekhez egészen természetszerűleg csatlakozik az ezt kísérő zenének fejlődését vázoló leírás, melyben a használt különféle hangszerekkel is megismerkedünk. „A fuvolya rég ente n nem volt ugy, mint most, sárgarézbe foglalva, sem a trombitával nem versenyze, hanem gyenge hangú, egyszerű és kevés nyilásu volt, a kar kíséretére és segítségére szolgált és betölté hangjával a még kevésbbé zsúfolt ülő helyeket, a hova a csekély szátnu •— azért könnyen megszámlálható, jóravaló, tiszta erkölcsű es szemérmes 7iép gyűlt össze. Miután azonban, mint győztes, messzebbre terjeszté ki határait és a városokat szélesebb bástyák vették körül, midőn ünnepnapokon már nappal is szabad volt borozás közbeti dőzsölni: a rythmusokban és dallamokban is nagyobb szabadság kezde lábra kapni. Hiszen mily ízlése lehetett a műveletlen és a munkától megszabadult fóldmivelőnek, ki a városiak közé keveredett, az alsóbb rangú a felsőbbek közé : Igy tör3*