Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

36 tént aztán, hogy a fuvolyás régi művészetet élénkebb mozdulatokkal és tiagyobb fényűzéssel tünteté fel, és ide-oda járkálva pompás ruháját a színpadon vonszolá. A komoly lantnak hangja is megerősödött, s a merész, neki hevült beszéd szokatlan kifejezéseket hozott létre; a hasznos tanulságokban elmés és a jövőt sejtető tartalom nem különbözött már a delphibeli jóslatokból. (202—21Q.) Az egyszerű fuvolya, a melyről Varró szól, négy, vagy mások szerint három nyilásu volt, mig a későbbi sárgarézzel bevont (orichalco vincta) díszes hangszeren már hét lyuk volt s több szétszedhető részből állt. A fuvolyának sok különböző neme volt a görög és római színpadon használatban ; kezdetben csak egy fuvolyázó (tibicen) játszott de két, nádból készült fuvolyával. Az egyik, a melyet a jobb kezében tartott, csak mély hangot adott, a balkézben levő pedig magas hangon szólt; azért az elsőt a görögök ctvlôç ch'âoijïcç-nak (a rómaiak tibia dextranak) nevezték, a másikat pedig ctvÂÔç yvrctixrjioç (lat. t. sinistra.) Mindkettőt könnyen kezelhette, mert legfölebb 3—4 lyuk volt mindegyiken; azonkívül a finomabb hangárnyalatok kifejezését nagyban elösegité a bőrből készült ajakkötő, a melyet a tibicen a színpadon és az ünnepies áldozatoknál szokott viselni. Ennek az ajakkötőnek (gör. cpooßeia', lat. capistrum) az volt a célja, hogy fúvás közben az erösebb légáramlást megakadályozza; igy aztán a hang teljesebb és áthatóbb lett ugy, hogy az egész nézőteret betölté. A hang erősítésére később a pu>zpángfából, majd szarvas- és elefántcsontból készült díszes fuvolya alsó nyilasára alkalmazott rézcső szolgált ; azért mondja a megváltozott alakú fuvolyáról Horatius, hogy az versenytársa lett a trombitának (aemula tubae.) Ekkor már nem kettőn, hanem csak egyen játszhatott a tibicen ; mert ennek összetettebb levén szerkezete mindkét kezét igénybe vette. Az előadott fejlődési folyamatot sokan egészen a görög színjátékokra vonatkoztatják, a melyekre csakugyan minden tekintetben rá is illik ; de ép oly jól alkalmazható, legalább az első része, a római viszonyokra is. Kezdetben a midőn a görög színdarabokat Romába átültették, válogatott, előkelő közönség vett abban részt; ugyanis csak egyes előkelő férfiak különös alkalmakkor adatták elő azokat. Igy Livius Andronicusnak latin nyelvre fordított görög drámáját az ö ura, Livius Salinator által, rendezett ünnepélyen adták elő ; a második pedig Terentius Hecyrája volt, a melyet Lucius Paulus temetésekor adattak elő fiai, Scipio és Fabius. A fejlődés második fokozatának leírásában azonban kétségtelenül a görög kardalokat tartotta szem előtt költőnk. Mert ámbár egyes szép és fenszárnyaló helyeket találunk a fenmaradt latin drámatöredékekben is; mindazáltal bizonyos, hogy a görög kardalok és monodiáknak ugy a tartalmi eszmékben, mint költői szépségekben gazdag magaslatára a latin canticumok soha sem emelkedtek, sem pedig azon szemkápráztató pompát ki nem fejtették, melyet a görög színpadok-