Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

34 mely korabeli költőre történik célzás, kik a csomó megoldásának azon kényelmes módját választották, a mely a színpadról vett műkifejezéssel deus ex machina-nak (àno firjxctvfjç öfóg), neveztetik; minthogy az istenek nem a rendes bejárásokon, a melyek a görög színpadokon minden szereplőre nézve szorosan meg voltak határozva, — hanem mint égi lakók gépezet segélyével felülről jelentek meg. Erre példát a három nagy athéni tragikus müveiben, Sophokles Philoktetesének kivételével, nem találunk; de hogy egyéb költök többször alkalmazhatták azt, kitűnik Platon ezen szavaiból: „OI Toayvtdonoióí, ÍTíndáv ti aTlíOQíöoiv, f-iri rúg /

irjxccvàç ânocpevyovoi 9eovç oc

Ï

oovvtsç." (Kratyl. p. 425. d. v. ö. Arist. Poet. 15.) ; hasonlókép Cicero De nat. deor. 1, 20,53.

: »Ut tragici poetae, cum explicare argumenti exitum non potestis, confugitis ad deum." Pedig legkevésbbé lehet helye e természetfölötti csomómegoldásnak a drámában, a hol mindennek a jellemek küzdéséből kell kifejlődnie, a hős vagy saját erejével győz, vagy pedig a vétkei által megsértett erkölcsi világrendet maga ellen zúdítja és akkor elbukik. Azonban tekintve a görögök és rómaiak felfogását, mely szerint az istenek sokszor egészen közvetetlenül folynak be az emberi cselekedetekbe, Horatius is megengedi, hogy a költő, ha már épen nem talál más megoldást, alkalmazhatja ugyan azt, de mindig csak nagy óvatossággal ; mert a mint Landinus Hor. ezen intelmét körülírja : „Nunquam fingemus auxilium a deo provenire, nisi tanta res sít, ut sine deo ab homine praestari non possit." A mi pedig e szabály második részét illeti, azt részünkről ugy értelmezzük, hogy egyszerre négy személy ne vegyüljön a társalgásba; mert ez zavarná a párbeszédeknek művészies menetét ; és a hallgatóság figyelme a több beszélő közt inegoszolván, nem volna képes az egymást ugy szólván keresztező gondolatokat követni ; elvesztené a beszéd folyamát, mi által az egész érthetetlen és élvezhetetlen lenne előtte. Azonban korántsem ismerhetjük el e szavakban azoknak egyik argumentumát, a kik Aristoteles után azt állítják, hogy a színészek száma háromnál több soha sem volt ; mert Aeschylosra vonatkozólag is Dr. Télfy Iván (Aeschylos Akadémiai értekezés Budapest. 1876'. 12, 29, 43—45, 57—58, 63—64, 72—73, 79—80, 83-ik lapjain) bebizonyította, hogy annak több darabját a negyedik szereplő nélkül adni alig lehetett. De ha ott még lehetne is azzal segíteni, hogy a karvezetőt veszik fel a negyedik színésznek; semmi esetre sem lehet ezt tenni Sophoklesnek OI

ôîjtovç ini KoXion7) cimű tragédiájában. Ugyanis itt nem segít az, a mint közönségesen a darabnak szerepfelosztását eszközölni szoktak — ha Ismene szerepét e mű második felében a mai statisztának megfelelő naQccoxrjViov veszi át; hanem, a mint Hense O. (Studien zu Sophokles. Leipzig 1880. 289—307. lap.j alaposan kimutatta, ebben a darabban a negyedik szinész fölléptetése okvetetlenül szükséges volt. Ezek után költőnk a görög drámák egyik fontos elemére, a karra, tér át ; itt azonban ő csak azon tulajdonságait fejtegeti, a melyekkel már a dráma fejlettebb állapotában birt ; s habár ekkor már az orchestrába szorult ;