Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1877

II ket, ki a jót öntudatlanul megszokta és — mondhatni — gépiesen gyakorolja. Rendeltetésénél fogva felvilágosítja, oktatja, öntudatos cselekvésre ébreszti, fokozatosan képezi őt a polgári élet állomásaira, nemcsak az ész világának fejlesztése, hanem a sziv érzelmeinek irányítása által is. Mind fegyelme, mind tanítása által önismeretre, önbecsületre juttatja a növendéket, hogy mérlegelvén saját cselekedeteit helyes Ítéletet biijon hozni az igazi érdem fölött. Bizonyára káros az ifjúság erkölcsi nevelésére, ha a lázas korszellem kóros hatása alatt az iskolai törvények annyira lazulnak, hogy az ifjúságot idő előtt nagykorúsítják, a fősúlyt az ész müvelésére, a tanításra fektetik, a nevelést, a szivképzést csak mellékesnek, csekély jelentőségűnek tekintik. A törvények a szülőkre, helyettesekre hárítják az erkölcs vezetést, kik igen sokszor a serdültebb koruakra való befolyásukat előbbi hibáik által eljátszották, vagy arra másként képtelenek. „Mi örömet okozhat nekem — mondja a nevelés terén érdemekben megőszült Ney Ferencz, — ha száz ember belyett százezer tud olvasni, irni; de az ügyességet ötvenezer felhasználja embertársaimnak minden irányban való megrontására ? holott előbb tán csak ötven tehette volna e visszaélést? — Mit használ az a társadalomnak, ha a népszerűsítés révén a hajdani 10—20 tudós helyett most ezrek és ezrek avattatnak be a természettudományoknak — nem titkaiba, hanem csak a kérgök megismerésébe, — mit használ ez, ha oda vezet, hogy ezen ezrek a felületesség átkának káprázataiban elfogulva tagadják az Istent, az erényt, a becsületet ? ha oda jutnak vele, hogy nem birván felismerni az anyag fölött uralkodó szellemet, csupán az anyagnak — salakját ölelik magukra ? S mily üdvre virradhat az állam, a nemzet, ha az uj tanok és szükségletek, az uj irányok és kívánalmak, az uj célok és eszközök bőségében dúslakodva milliókra ragad el az önzés, önérdek és korlátlan élvezés mételye ?" (Az országos középtanodai tanáregylet közlönye, 187V4. 5. füzet.) VALLÁS. Az ember bármily nagy és erős, bármily magasztos és nemes, mégis mily kicsiny és gyenge, mily igénytelen és nemtelen! Van tisztán ragyogó világossága, mégis gyakran sötétben tapogatódzik; meg van áldva észszel, mégis többszörösen téved; fel van ruházva sziwel, mely szeretetre van alkotva, és mégis sokszor vesz rajta erőt a gyűlölet és irigység. Az észt útmutatójának tiszteli, de nem követi. Látja a jót, de nem választja. Ismeri kötelmét, de nem teljesíti. Becsüli az erényt, de nem gyakorolja. Gyűlöli a vétket, de nem kerüli. Egyrészről az állatok fölé magasodik, másrészről tetteiben sokszor azok sorába sülyed. Mily üdvös volna reá nézve, ha ezen ellenmondások tömgelegéből kitalálna,