Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1875

32 míg az erős indulatok, a lélek rendkívüli kitörései csak röviden, de annál intensivebb erővel zúgnak elő. A túláradó érzés pedig elfulad: „Soha, Etel, soha!" mondja a megmentett Buda; nincs több szava; midőn pedig Etelének láttára ama rettentő halálos félelem fogja el: egy szó sem képes kitörni ajkain a legiszonyúbb benső küzedelem dacára. Ilyen az elbeszélés drámai része. De hát helyén van-e, hogy az objectiv előadásban, az elbeszélésben helyet adjunk a hősök drámaszerü föllépésének ? Ugy hiszszük e kérdést a legobjectivebb elbeszélő, Homér, már régen eldöntötte ; ő, a ki páratlan elbeszélő, minduntalan föllépteti az isteneket és hősöket s ez által oly élénk szemlélhetőséget kölcsönöz előadásának, mintha a vitatkozás közvetetlenül előttünk törtérnék. Különben is a költő nem maga érzelmeit és gondolatait fejezi ki, hanem a hősök maguk fejezik ki magukat — a hősök pedig objectiv viszonyban vannak a költővel. Ha pedig a költő saját alanyiságát a hősökével teljesen össze tudja olvasztani: látszik, hogy saját alanyiságának is mily objectivitást tud kölcsönözni, midőn azt a hősök lelkébe viszi át, azok lelkében fejezi ki úgy, hogy mi csak is a hősöket halljuk s azokat a legteljesebb illusióval élő és küzdő alakoknak tekintjük. Különben is, ha van elbeszélő költemény, hol a drámai előadás helyén van, úgy bizonyára jelen költeményről, e drámai eposzról, állithatjuk ezt; ha valahol, ebben van helyén a hősök önnyilatkozása, Önmaguk jellemzése, kifejezése saját szavaik, hangjuk és modoruk által. Ennyit az elbeszélés drámai részéről. III. Nézzük most a leírásokat, a szorosabb értelemben "vett festéseket, a természeti képeket, menjünk ki a természetbe, üdüljünk föl egy kissé a szabadban! A költemény elején a Duna-Tisza sikján, a Zagyva folyó mellett vagyunk; Budaszállás a hún főváros tárul ki előttünk; fenn egy dombon a királyi lak, ez a kép középpontja, körülte csoportosúlnak a többiek. Mondjuk-e még, hogy ez szabályos rajz, melynek csak keretre van szüksége P A második ének kezdete egy tavaszi reggelt fest; az arany nap szétönti sugárait, az égen szőke fodor felhők úsznak. „Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne, Meszszire a látás föl nem akad benne." Tehát tavasz van, mondjuk az év eleje ; a költemény cselekvénye