Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1859

13 Emlők szoptatták, s neveié erdőkben az anyja. Gyújtva emészt engem, s tüze mélyen, csontomig égett Báj szemű, sziklakemény szívű, oh barna szemöldü Nümpha! karold át a kecskést, s nyújtds csókra az arcád. Mert mi hiú legyen is bár a csók, édes az érzés. Megteszed, a koszorút, hogy részecskékre tiporjam, Mely, Amariilli, borostyánból érted fejemen függ, S bimbós rózsákból, s jó illatú petreselemből. Haj! mi levék, s mi fog érni szegényt! te, te nem könyörülsz-é ? Bőrös köntösömet levetem, s ez özönbe szökendem ; Hol thünn-halra veté hálóját gondosan Olpisz. S bár meg nem halok is, néked gyönyörödre lesz e kép. Nekem az a különös kapricom, hogy a görög y ü-vel vegyük által; s ezért nyelvünkben kevélykedem. S Theokritben a görög neveket görögöknek kell hagynom, hugy Zeusz ne legyen Jupiter; s Herakles ne Herkulesz. stb. A jók előtt felolvastam leveledet — Kazinczyt ezekkel mennél közelebbről ismertethetnem egy triumphusom — elragadva valának a szép lelkű levél által; s én? ! — Horváth Endre, azolta^ hogy leveledet vettem, nem mutatta magát. Igen sajnálom, hogy azon levele, melyről én levelezésünk kezdetén említést tettem eltévedt; de ö bizonyosan fog hasonlót írni, s azt, a mit te, szép, jó érzésű férfiúnak álmából fejtesz, benne valónak, fogod találni. Av&pcoTzog tiov Q^avtajv aTzs&ave. — Adja Isten édes barátom, hogy az igazság és igazság kezet fogjanak, s a Khariszok nyugalomban fonják koszorúikat az érdem fejeire. A napjaidat éltető és édesítő Sophiednek, a tőlem nagyon tiszteltnek, ezer üdv, s ezer áldás tőlem, s bizonyosan a hazától is, ha a hazát a jók teszik. Sokáig tartsa-fen még éltedet minden jóknak óhajtásokra. Ujhely decemb. 20-án 1823. Edes barátom! Ma végzém el végső gonddal Szallusztomat. Addig azonban sajtó alá nem megyen, míg bizonyos segéd munkát nem kapok. Nyugtalan vagyok látni, mit ítélnek jobb olvasóink ezen igyekezetem felől. Bár úgy járhatnék vele, mint maga Szalluszt, a maga dolgozásával. Azt mondja minden, hogy rosz, hogy vétkes : de szép. Minap elfeledém levelembe zárni elöbeszédét. ímhol az. Szallusztot itt nyomban követi Ciceró. Két fő dísze a Lati ám nyelvének, Hellásznak két nagy növendéke, kik ennek koronás fijaival bátrak valának megvívni, s szép nyelveket az ő követése által még szebbé tevék, honjokat halhatatlan dolgozásaik által megdicsőítették; méltók, kiknek képeik egymás mellett álljanak. De túl azon, hogy mindkettéjét egy nép szavaival halljuk szóllani, egymáshoz nem sokat hasonlítók, s ez amannak, amaz ennek épen ellenkezője. Ciceró úgy szóll, mint Rómának minden más fija, de lelkesebben, de több tudománynyal, több gonddal: Szalluszt a hogyan senki nem más, de meghaladva minden mást. Cicero szabadon ömlöng: Szallusztnak nyelve verdesett; nem öt viszi a beszéd, hanem ö viszi a beszédet. Cicero bőven szeret áradozni; neki a sima kedves, a kigyalult; mesterségét, gond