Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1859

14 jait, mig a hol fél napokat is pazarla is el két három sorának kisíkárlására, szerényen rejti-el; Szalluszt darabos, de az ö darabossága kecsesebb és kedvesebb a mások simaságánál; ö nem rejti el gondjait, sőt olvasójit minden szava, minden fordulása váratlanul lepi meg. Amaz megelégli a szokottat, azt, a mit minden érthete, s egyszerre érthete, s az ilyet csak nemesítgeti: Szalluszt kevély mindentől értetni; végig röpül az egész körön, egyesíti a mait, a már avulót, az újat, mihelyt az ilyet magát szépség, hathatóság, olykor csak szokatlan arc által is ajánlja; makacs ízléssel válogatott szavait, makacs ízléssel fűzi össze, s természeti kecseit kacér fortélyok által nevelgeti. Benne együtt a Kátói rusticitas és a Gabíniuszok asszonyos cifrája, a férfias és a puhult, a honi és az idegen, a később kor órdám színe és a hajdani fanyar, a nemes és a nemtelen, s törvényszeres és a vétek, s egyike nem ritkán a másika mellett, de mindég bájban, mindég kellemekkel gazdag méltóságban. Cicero változtatja színeit; Szalluszt a maga komolyságából soha ki nem lép. Es neki egyéb érdemei mellett ez a komoly arc, ellenkező egyezésben a szybarítai piperével, adja azon méltóságot, melyet a szintén úgy tömött, de nem kedvesen sötét, hanem fekete s komor Tacitusz is csak úgy tudta meghaladni, hogy utóiérni ugyan távolról sem tudta. Cicerónak arcában szépség van és erő, az és ez egy mértékben, nyugalomban: a Szallusztéban csak szépség, de erő által; a tavasz a szépséget alá veté az erőnek, de csak majd hogy egész hatással törjön elő, s az erőt feledtesse, melynek, a mint látszhaték, egyedül keresé ragyogását. A Cicero múzsája halad tárgya felé, mint a kinek dolga van, s nem is óhajt tetszeni: a Szalluszténak nincsen dolga, s látatni akarja magát. Lépdel, nem siet — et vera incessu patuit dea. Nem felelek értté, édes barátom, hogy fordításom igen rosz lesz, legalább hogy javalást ugyan nem nyér. Nekünk magyar olvasóknak csak a folyó kell, csak a természetes, csak a cifra, zörgő ; azt a római színt mi úgy nem tűrjük, mint a franciát, németet. De legalább azt mutatja a mit veled itt közlök, hogy irómat nagyon szeretem. Élj szerencsésen, édes barátom. Az Isten adjon néked, tiszteletre méltó szerzetednek, elöljáróidnak, barátidnak boldog új esztendőt; engem pedig tartson meg nagybecsű barátságodban. Pannonhegyén febr. 9-én 1824. Kazinczy Ferencnek Guzmics Izidor• Jó ideje, nagy érdemű férfiú, hogy a Szallusztod előszavából küldött darabot vettem. Feltettem magamban, hogy addig nem felelek, míg az egyik leveledben említett magyar fordítást el nem olvasom, s azt az eredeti texttel, s a te előszavaddal összenézem, s nem látom, mennyivel ígérhetünk magunknak tőled többet, mint amattól nyertük. Amint kezembe vettem, s áltforgattam, már is elrezzentett az eredeti text lapjain a sok vacuum horrendum ; már is kezdém gyanítani, mennyit veszthetett a magyar Szalluszt az eredetinek kerek rövidségéből. Elolvastam egészen, annál örömestebb, hogy Szallusztot eddig egészen nem olvastam; s úgy találtam, a