Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1858

28 más oldali jelességek által bőven helyre üttetik. Mert hiszem a) a mélyhangzójú szavak fülünknek nem kellemetlenek; aztánb) ezek is többfélék, s miként a magasak, úgy a mélyek is majd hoszan majd meg röviden fordulnak elé ; s az e meg i közép természetű hangzóknak bebecsusztatása által elég változatot nyernek. Némely avatlan ember a mi sok e bötünkben ütközik meg. Ennek némileg maga az irói magyar világ az oka, miért nem használ a két különhangú rövid e-re két külön bötüt, holott minden többi hangnak megvan a maga saját jegye, amint észszerüleg kell is p. o. minden tiszta magyar ajak e szóban: „emberség" háromféle e hangot ejt, s mégis csak két bötüt látunk e szónak leírásában, — ez valóságos hiba, söt vétek az írásbeli alaptörvény ellen, mely szerint: „annyi külön bötü kívántatik az Írásnál minden nyelvben, a hány különtaglatos hangja vagyon az ö beszédjének". Bizonyos igaz, hogy e hangunk bőségesen vagyon : de háromféle levén a mi e-nk : ezek többnyire váltogatva hangzanak szavainkban p. o. lehetségesek-e ezek tenéked? itt a rövid e-ket mindegyképen ejteni szörnyű botrány lenne a magyar fülnek. Különben ahol nem ellenzi a közszokás, közép e hang helyett ó'-t lehet használni, p. o. csörög, pörög, gyönge, csöndes, jelöl, rend öl, növel s. t. b. Nyelvünk kellemes hangzatát a sűrűbben eléforduló ö ü meg a gy, ly, ny, ty lágyhangok is fölöttébb növelik úgyannyira, hogy e tekintetben a magyar nyelvhöz hasonlítható más nyelvet a földkerekségén alig találhatunk, s ez az oka, miért nyilatkozott nyelvünkről oly szépen Mezzofanti a tizenkilencedik század polyglottja „hogy három szép nyelvet ismer: a görögöt, olaszt és a magyart." Lásd Ponori Thewrewk József közlését az 1843. évi „Hirnök"-ben. Nem kevéssé harcol a magyar nyelv tökélyessége mellett az is, miszerint az oly méltán bámult hellén és latin dalmüveket, legyenek azok bárminő mértékűek nyelvünkön legnagyobb könnyűséggel, s a mi fő, rendkívüli bájjal adhatjuk s utánozhatjuk. Ugyan kit nem bájolna el, még ha nem érti is a magyar szót, ama gyönyörű vershangzat, melylyel Kölcsey Ferencnek Homérosz után magyarított Iliása, akár Horatius „Pisókhoz" irt levelének Czuczorunk általi gyönyörű fordítása ömledez? Szintúgy Virág Benedeknek, Révay, Berzsenyi, Horváth Endre, Czuczor és Vörösmartinak s másoknak classicai modorú s tökélyü dalmüveik de egyetlen egy fokkal sem állanak alantabb jóhangzatra nézve Hellasz és Latium remekmüveinél. Mit mondjak nyelvünk páratlan hajlékonyságáról, mely által nem csak egyes mondatokban, hanem egész beszélyekben képes, és pedig az értelem legkisebb csonkítása nélkül, az igét nélkülözni, kötetlen beszédben úgy, mint kötöttben, újra oly tulajdon, mely nyelvünket úgyszólván minden ismert nyelvek fölé emeli tökélyre nézve. Mutatványul szolgáljon