Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1858

13 szótól menekülnénk meg ily módon, legkivált ha elgondoljuk, hogy hazánknak minden vidékén vannak ilyen nem csak fő- hanem melléknevek, igék sőt egész szólamatok is. Lásd az 1828-iki Tud. Gyűjt. X-ik k. 66. s köv. 11. Jeremiás Sámuel „Baranyai szótár pótolék" című értekezését. Végre valamint minden nyelvben, úgy a magyarban is vannak rokon értelmű szók (synonyma) p. o. csalfa, sias, hamis, ál, ravasz, álnok, csalárd; — bün, hiba, vétek; — int, dorgál, szid, hurogat, korhol, fedd, ;pirongat; — ösztönöz, unszol, izgat, ingerel; — alak, idom, minta, modor; s. t. b. Ezeket, s ezekhez hasonló szókat se cserélgethetjük szabadon egymással, ha a határozottság igényeinek tökéletesen megakarunk felelni, — mert ámbár például az említett szavak ugyan azon eszmét látszanak kifejezni, mégis van köztük némi árnyéklat és fokozatbeli különbség, mely is azt okozza, hogy bizonyos szövegbe egyik inkább illik be, mint a másik; igy p. o. inteni szelídebben fejezi ki az eszmét; feddeni már több, mégtöbb dorgálni, ennél is erösebben kell szidni, s igy tovább. A nyelvben okvetlenül szükséges határozottság, sőt néha a nyomosság is azt kívánja, hogy eszméink kifejezésében illő rövidséget és szabatosságot tartsunk, az az minden haszontalan, tárgyhoz nem tartozó szó szaporítást mellőzzünk. A közmondás „röviden de jól" soha sem ajálható jelentékenyebben, és nagyobb haszonnal, mint mikor beszélünk vagy irunk, mert a sok beszéd nem említve azt, hogy közmondásilag kétes jellemű: „a ki sokat beszél, vagy sokat tud, vagy sokat hazud" — „sok beszédnek sok az allj a" — „in multiloquio non effugies peccatum": mas részről tapasztalásból merített tény, miszerint minél rövidebb utat választ valaki céljának elérésére : annál előbb megközelíti azt, ezt kövessük tehát akkor is, midőn irunk vagy beszélünk; sőt mivel hoszadalmassággal hallgatóinkra vagy olvasóinkra inkább kellemetlenül, mint kellemesen hatunk: nem csak tanácsos, hanem szükséges is ezt követnünk. Ne vélje azonban senki, mintha a nyelvnek szabatos rövidsége annak bőségével ellenkeznék. Nincs úgy. A bőség ugyanis azt igényli, hogy gondolataink s érzeményeink eléadására, s minden tárgy megnevezésére kész szavaink legyenek; a rövidség pedig az eléadásban minden fölös szót s kitételt mellőzni, haszontalan szószaporító beszédtől ovakodni parancsol, nehogy az által a határozottság, világos érthetőség, vagy a nyomós velősség szenvedjen. Lehetnek azonban oly esetek, oly körülmények is, midőn a bővebb, ter-