Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1857

8 ba helyzé: miért tapad valamely állatfaj bizonyos hegyláncolat magaslataihoz anélkül, hogy hason magasságú és hömérsékü hegyekre átvándorolni iparkodnék; mivel a tengersikon fölül az emelkedéssel arányttartva csökken ugyan a hőfok, de minthogy más hegytetőkre csak bizonyos völgyeken s nagyobb sikokon juthatna keresztül, s mivel azok hőfokát elviselni képes nem volna, ős tanyájából lebocsátkozni ovakodik. Például a láma Peru és Chili legelőin nyájankint a tengersikon fölül csaknem 10—15,000 lábnyi magasságban délnek egész Patagonia véghatáraig kiterjed; de Brasilia és Mexiko hasonmagasságu s hőfokú fönsikjain egy sem mutatkozik; mivel a közbefekvő tartományok hő viszonya természetével nem egyez. A légmérsék gyakorolja még a fajok terjedési vonalaira befolyását a növényzet által, minthogy ezzel amaz kisebb nagyobb kapcsolatban áll. Például a selymér helyviszonyi terjét az eperfák, a pirékét — coccus — a pozsgárok, a majomét a pálmák s at. szabályozzák. Magokat a nagyobb ragadozókat, hacsak nem hal a martalékuk, a forróöv alá közvetlenül ugyan az itt nagy számmal tenyésző emlős-növényevők, de közvetve a dús növényzet, s az ezt kifejtő s éltető légmérsék, korlátozza. Az eddig fűzött vizsgálódások elégségesek arra, hogy az anyatermészet ama titkos működéséről, melyet az állatfajok földirati elterjesztésében követe, szemeink elől a fátyolt valamennyire föllebbentsék, s azon eredményeket, melyek a különböző állattani tájak jellegét oly élesen kitüntetik, fölmutassák. Ha különböző állattani tájakat akarunk jellemezni akár szárazföldön, akár vizén alakuljanak, függélyes és vizszintes irányban veendők azok szemügyre; mert a rajtok szétterjedő állatnép is e két irányban alakítja terjövét. Függélyes irányú állattani körökben legnépesebbé a tengerparti tájak állatvilága fejlődik, itt az alakok sokszerü változatossága, az egyének gazdag számával vetélkedik. Mindkét tekintetben az állatnyüzsgés annál inkább lankad, mennél magassabbra emelkedünk a légbe, vagy mélyebre bocsátkozunk a tengerekbe. A szárazon élő, de egyebkint tápat tengersikon úszkálva hajhászó ragadozók, leginkább madarak osztályához számas tengerparti lakók szegődnek, s a tengercsék-, tavak-, lápok- s mocsárokkal borított völgyeletek sajátos állatnépét alkotják, mely a sós- és édesvizek lakóinak különc vegyületét meglepőleg állítja szem elé. A dombos tájak habár a legbujább növényzettel, s dús ömlésü forrásokkal legyenek is elárasztva, s az állatvilág életkellékeivel még oly pazarul kínálkozzanak is, lakókra nézve a kopár száraz s sovány fönsikoknál sokkal szegényebbek, melyeken ismét különös sajátságu állatnép honol. A magasan emelkedő bércek pedig, miután az állatvilág szembeszökő hanyatlását már jóval alább elárulák, a hóvonalon fölül semmi állatot sem tenyésztenek. Épen igy állnak elé a tünemények, ha a tenger lakóit ennek melyébe kisérendi figyelmünk. Itt is a partöv, melyet az árapály néha leleplez, minden tekintetben dúsgazdag, de a fajok száma, az egyének tömege annál inkább gyérül, mennél mélyebre bocsátkozunk, ugy, hogy ezer lábnyira a tenger fenekén lakos már gyéren födeztetik íöl. Az állatnép a tengerfenék minemüségéhez képest szinte föltünöleg változó, amint ezt sziklák, homok, vagy iszap borítják, mit a csatlakozó szabad-uszók nagy száma még változatosbbá varázsol. Ha bár mily nagy fontosságúnak látszassék is az állatok függélyes