Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1856

16 szenvedett, de orvosi tanácscsal nem örömest élt; voltak neki bizonyos szerei, melyeket itt ott halva s javalva majd mindennap használt. 1839 aug. hóban Vörösmarty Mihály időzött a szeretetre méltó apátnál. Ezen érdekes látogatás halála előtt alig két héttel történt, s a nagy költő szemtanuja volt ama gyászos viharnak, mely megsemmisítéssel fenyegeté Guzmics drága életét. August. 13-án elhunyt testvérének gyászhire oly mély, megrázkódtató benyomást tön az apátra, hogy e perctől baja rohamos fejlődésnek indult. A baj már august. 20-án erőt vön rajta. Aug. 22-én kimondhatlan megerőtetéssel összekapcsolt hányás után, kinos gyomorgörcsök álltak be, melyek utolsó pillanatig el nem hagyták. Fájdalmait a mily példásan viselé, oly kebelrázók voltak mindazokra nézve, kik a szenvedőt környezték. Majd orvosi tanácskozmány folytán hősszerek alkalmaztattak, a beteghez őszinte szeretet- s i*agaszkodással viseltető rendtársak pedig az ima erejéhez folyamodtak. De a gondviselés útjait emberikéz fel nem tartóztathatja. Javulás mindennek dacára nem következék. Az orvosok előre láták a béllob jelenkezését s szomorú következményét; aggódtak rendtársai is, kik szüntelen körülötte valának, csak ö, a békén fekvő s a nagy kinokat nyugodtan türö beteg nem tudá s nem is gyanítá a baj veszedelmét. Ily egyenlő állapotban vala ö, naponként többszer fölkelve az ágyból s fólalá sétálva august. 29-ig, a midőn egy órára nyugodalmat kérve 9 órakor egy váratlan fordulat elmetehetségét megháborítá, s egyszerre eszméletétől és szavától megíosztá; összefutottak rendtársai s a helybeli lelkész az átalános feloldozást s utolsó kenetet reá adá, a vértolulások ugyanis a fej felé méltó félelmet gerjesztének, hogy szélütés fog bekövetkezni. Folytonos hideg fejburogatások s a mustárpép alkalmazása enyhíték a vérrohamokat, s a beteg visszanyeré eszméletét és szavát. Ekkor meggyőződve a baj veszélyeségéről, példásan meggyónt s buzgó fohászok között magához vevé az oltári szentséget, egyszersmind némely iratai s dolgai felül rendelkezett. Azontúl saját erejével még kétszer fölkelt s fólalá járt, a legpéldásabb önátadással várván Isten akaratját, buzgón imádkozva a mellette imádkozókkal, kiknek azontuli emlékükbe s imájukba ajánlá magát. Vasárnap halála napján a házi orvoson s rendtársain kiviil senkit sem bocsáta magához, mert úgymond „egyedül Istennel akarok szóllani s kibékülni." Többízben fohászkodék hallhatólag Istenhez, hogy csöndes és boldog kimúlást engedjen neki. Kilenc óra tájban reggel fölkele saját erejével, ablakához ment, s onnan nézé az újonnan épült, de végkép még el nem készült üvegházat, onnan nézé utószor a gyönyörű tájt, melynek lombárnyain annyiszor élvezé tudományos fáradalmai után, a felüdülést, s merítette szép érzelmekbe költőileg hangolt kebelét, s e szavakkal „ezt ma látom utoljára" visszatére ágyába. Az apátság perjele déltájban könyes szemekkel elbucsuzék tőle, s midőn kezét mint egy jó, szelid atyának kezét csókolni akará, e szavakkal utasítá szeliden vissza az apát: „édes Priorom! ne illessen, mert ime kezeim s lábaim már holtak, s csak még itt (feje felé mutatva) van némi élet." Egy negyed kettőre saját erejével balfeléröl jobbfelére fordult s e szavakkal „Domine Jesu Christe miserere mei, in manus tuas commendo spiritum meum" megszűnt dobogni a neraeskebel, életének 51. apáts. 7. évében.