Beke Margit: Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei III. 1948, (Esztergom, 1997)

Szentbeszédek

15. Budapesten, a Sziklatemplom fatimai ájtatosságán

A szónok a szokásos 13-i áj tatosságon az engesztelésről szól azokhoz, akiket Krisztus keresztje köt össze.

Budapest, 1948. május 13.

A múlt szombat este a Nagykunság szívében, Törökszentmiklóson tízezrek vonultak fel a vasútállomás elé, ahova megérkezett Rómából a Jézus Krisztus földi helytartója által a két világháború sebeit hordó magyaroknak megáldott Fájdalmas Anya-szobor. Amikor a tömeg meglátta a messziről jött szobrot, és látta a Szent Szűz arcán végigpergő könnycseppet, szívében a fájdalom tőrét, elcsukló zokogás fogta el a jelenlevőket.

Mi minden is volt ebben a találkozásban? Mi minden mozdult meg tízezrek ben- sejében?

A Fájdalmas Anyával való nagy közösségünk: könny az O és a mi szemünkben; tőr az O és a mi szívünkben és az a tudat, hogy van egy szív, édesanyai szív, amely velünk érez; fájó szív ez, ha fájó kell. A Fájdalmas Anya áll a kereszt alatt, a fájdalom hét tőre sajgása közepette. Áll, hogy mi se essünk el, mert a Szomorúak vigasztalója; ha elestünk, legyen az elesettek gyámola, a Bűnösök menedéke.1

Elhoztam nektek, fővárosi Mária-tisztelők, a Fájdalmas Anya aláiparkodó könnyét és a katolikus kunok elsőszombati engesztelő könnyét.

Mert mi engesztelni jövünk ide össze minden hó 13-án, az engesztelés fatimai napján.

Az engesztelés nemes és gyönyörű mozdulata a hívő emberi szívnek. Aki egyszer az engesztelés magaslatára emelkedik, az leszámolt a maga bűneivel; Jézus roskadozását, Mária Szeplőtelen Szívének hét tőrét látja az emberi gonoszság, közöny, gyarlóság örvénye fölött, amelyből egyszer Getszemáni vérverítékező éjtsza- ka, keresztút és Golgota lett és mellette a keresztfa felfutó vértanúi virága, passifló- rája, a Fájdalmas Anya. A keresztút megrendítő látványa: a háromszor elbukó és a keresztre szegezett ártatlan Jézus, és az együttszenvedő másik ártatlan, a Szeplőtelen. Erre a látványra a kivégzés parancsnoka, a pogányok római századosa és a lator mozdul meg és kimozdult eddigi életéből: az egyik lát, a másik bűnbánatra gerjed. Ez valóban Isten Fia volt,2 én, a lator méltán szenvedek bűneimért.

Az engesztelés fundamentuma az ártatlan szenvedés; felépítménye az érdekelt emberi szívek megmozdulása, hite és bűnbánata. Ez azonban nem zárkózik magába, hanem kilép önmagából és átveszi Cirenei Simonnal Jézus keresztjét, vagy Veronika kendőjét nyújtja Jézus arcára. A lator térítgeti a másik latrot; a teste szegezve, de a lelke odakúszik a haldokló Jézushoz. A kivégző százados pedig Jézus temetésénél adja a díszőrséget.

66