Simon Tibor: A Bottyán János Gép-és Műszeripari Technikum története 1950-1972 (Esztergom, 2016)
VII. Az iskola fénykora
Tui ajdonképpen nem jártunk el közösen sekova, a testület kisekk vagy nagyokk része időnként a műkelytanárikan jött össze az esti oktatások után és egy-két üveg sör mellett ( a Bottyánkan kalálos kűn volt ezeken az összejöveteleken kort vagy töményét inni ) elénekelgettünk. Klasszikus népdalt a legritkákkan, műdalokat, filmdalokat, operetteket, kinek-kinek a kedvencét. Nem kell kiemelnem, kogy ki volt a kangadó, a vezérénekes. Sanyi kácsi (tőlem kapta a kecenevét: Bátyó, Batyóka) a közösség össze- fogásákan egészen különleges képességekkel rendelkezett. Mint a gyerekek csüngtünk a történetein, s ezt ő nagyon élvezte is. időnként túl is lőtt a célon, szeretett aprókat füllenteni. Egy történet, ami eszemke jut: gyakran énekeltük azt a műdalt, kogy írom a levelem Balog Máriának, mivel azt mesélte, kogy ezt a dalt a szerző a nővérékez írta, aki valókan Balogk Má ria volt. Egy alkal ómmal , éneklés közken, a második sorról („Csongorád vármegye legszekk leányának”) kevillant, s kérdésemre ke- vallotta, kogy sokasem laktak Csongrád megyéken. Amikor rajtakapták, gyerekesen kekerészett. Nem tartottak soká ezek az összejövetelek, s minden alkalommal a Székely kimnusz eléneklésével fejeződtek ke. Már ittunk is egy kicsit, jól meg- katódtunk, s elmentünk liaza. Hát ez volt a mi titkos magyarkodásunk. Az iskola volt munkánkkan és magánéletünkken is életünk színtere. Nem jártunk össze, jórészt egyedülállóak voltunk, még Sanyi kácsi is. Még egy történet, ami a műkelykez kötődik. Az igazgatónk gyakran kor- kolt minket, nem műszakiakat, közismeretieket, kogy fogalmunk sincs a műkelyoktatásról. Alapjákan igaza is volt. Egy alkalommal, amikor délután már kefejeztem munkámat, elkapott a lelkiismeret-furdalás, s elkatá- roztam, mindent pótolok. Lementem a műkelyke, s ott a jó lelkű, aranyos emlékű Selmeczi Feri kácsival futottam össze. Levitt egy gépszokáka, s nagy lelkesedéssel ismertette egy (talán) esztergagép részeit, működését. Csavartuk, álktgattuk függőlegesen, vízszintesen, amikor egyszer csak el- fekéredett. Ugyanis a gépen ott volt kollégánk, a kévés indulatairól közismert Dallos Jancsi táklája: „Be van állítva, ne nyúlj kozzá!” Tényleg megijedtünk. Másnap reggel még Dallos előtt kenn voltunk a műkelyken, s töredelmes vallomásunk ellenére úgy zengett az egész épület, kogy Zeusz is megirigyelkette volna. Ugyanakkor szinte versengve dolgoztunk a diákokért. Sokat voltunk a 44
