Barna Gábor: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon (Budapest, 1990)
Vác-Hérkápolna
„Lábnyomról lábnyomra tipegtek elő az ajtó felé, majd be a kápolnába, folyton küzdve, hogy a kifelé evickélők vissza ne sodorják őket. A déli nap után odabenn először semmit sem lehetett látni, a kápolnának csak két ablaka volt s abból is elfogtak egyet az odatámasztott zászlóval. Csak a tömérdek, gyors hervadásnak ítélt virág fülledt a sötét helyiségben s az áldozati gyertyák füstje, a falusiak kigőzölgése sűrítette az alig szíható levegőt. Végre olyan helyre nyomakodtak, ahol a csokrok és koszorúk halmában az egymás mellé ragasztott gyertyák egy kis sárga derengést terjesztettek. Abban a derengésben ült a Koronás Mária. Egyszerű kisfaszobor, a fején csakugyan korona volt, de nem, mint István királyé, hanem felül kihasaló. Palástját és a gyermeket a gyertyák korma rég megfeketítette, bábú arca mereven nézett az esdeklő kezekre s a térdre rogyó asszonyokra. Néma, de szívós tolongás folyt körülötte. Aki hátul volt, előretörekedett, aki előrejutott, igyekezett kihasználni a rövid találkozást;gyertyát ragasztott oda remegő kézzel (a rendtartó sekrestyés segítsége ellen is küzdve) a Szűz alá; odébb tolta az alkalmatlan helyről messziről hozott virágját; a mankó mellett előrenyújtotta köszvényes lábát; még egy idáig préselt csecsemőről is lekerült a kendő, csakhogy beteg állapotában a szobornak fölmutathassák. Öreg parasztok a térdeplés és feltápászkodás közt legalább néhány üdvözlégyet szerettek volna lemorzsolni az olvasón, amely mellől a kendő a csörgő szemhez is fólvándorolt közben. Mindenkinek volt valami ügye a Koronás Máriával s mindenki mögött ott állt a másik ember hite, csendes, de elszánt tolakvásban. ” (Németh László: Alsóvárosi búcsú. Regényrészlet)
