Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
diákszínjátszás hagyományait felelevenítő, zenével, tánccal, szellemes ötletekkel fűszerezett és magas szintű mozgáskultúrával előadott „pajzán” játék egy-egy kép, mozdulat, hangulatváltás erejéig felvillantotta persze a keserű valóságot is. A kísérőzene, Orff Carmina Buranaja ilyen szempontból úgyszintén telitalálat. Nem sokkal az esztergomi fellépést követően, augusztus 19-én, az áprilistól megint fizetés nélkül működő beregszászi társulat ugyan végre birtokba vehette 54 férőhelyes színháztermét, ám az épület állapota és a fanatizmusig lelkes társulat egzisztenciális helyzete továbbra is katasztrofális maradt. A következő év júliusában egy olyan előadásukat hozták el Esztergomba, amelyik még akkor készült, mikor csupán öt színészből állott a kárpátaljai színtársulat. A Csehov-egyfelvonáso- sok bemutatója megosztotta az esztergomiakat: „A kárpátaljai művészek nem először járnak Esztergomban, most sem okoztak csalódást a nézőknek, akik jól szórakoztak a fergeteges komédiázáson. De...! Nem akarok ünneprontó lenni, de... Szóval: minduntalan arra kellett gondolnom, vajon Csehov mit szólna, ha látná az előadást. Mert... nem hiszem, hogy ilyennek ábrázolta korának orosz embereit. Merthogy... a szatírákból - különösen az utolsóból- bohózatok lettek. Az is zavaró volt, hogy Trill Zsolt, aki mindhárom darabban idős embert alakított, csupán huszonéves siheder, s ezt még sminkkel sem próbálta leplezni. Kétségkívül nagy tehetség, de Vidnyánszky Attila rendezőnek nem ártott volna visszafognia bohóckodó hajlamait” - vélte „Anna” az Esztergom és Vidékében. Jómagam azonban vele szöges ellentétben annak idején ekképp láttam a beregszásziak előadását a Critical Lapokban megjelent írásom szerint: „Öten játsszák el Csehov három jelenetét, amelyet szó szerint »keretbefoglalnak«, ugyanis a bemutatkozás - mint családi arcképcsarnok- egy képkeretben történik. Valóban az archetípusok famíliájával találkozunk, amely a mímusjátékokkal, vásári komédiákkal, a commedia deli’ artéval, a cirkusz világával áll rokonságban. Ide tartoznak Csehov bohózatai. A produkció elején látható felvonulás is a közös ősre emlékeztet. E műfajok előadásmódja a lehető legkomolyabb, tulajdonképpen a »lélektani realizmus« metódusa, és éppen ezáltal válnak a befejezések csattanóvá, váratlan poénokká. A medve a szövegmaszkok, a viselkedés és a bensőben lejátszódó folyamatok, illetve a tények ellentétére épül. A bezárkózott özvegyet alakító Szűcs Nelli - aki egyébként is elsőként nyerné el a legtermészetesebb magyar színésznőnek járó díjat - kikacsintás nélkül, oly finoman, bájosan formálja meg a már-már éhező, fiatal özvegyet, hogy mialatt mindenki tudja, sóhajtása, gyásza, egész imázsa hamis, mégis meglepő, amikor a nőiesen bizonytalan, majd sértetten hideg naiva amazonként »teríti le a medvét«, illetve esetünkben a »medvét« megszemélyesítő Varga Józsefet. A pálmát mindhárom jelenetben Trill Zsolt viszi el. A huszonéveit taposó ifjú A medvében vénséges lakájt alakít. Lukát, az apa-pótló öreg cselédet egy bölcs bohóc és Firsz színeiből keveri ki. A színháztörténet legjobb színházi clownjaihoz hasonlítható színész jutalom- játékát élvezhetjük. A dohányzás ártalmasságáról szóló monológban hihetetlenül vékony a szűk frakkban, tényleg madárijesztönek csúfolható ez a kopasz ceruzaemberke, aki komoly tudálékossággal lép a »hallgatóság« elé. Olyan, mint a tudós karikatúrája a vicclapokban. A papucsférj vallomása alatt a közönség dől a nevetéstől, majd az idült röhögés egyre fájdalmasabbá válik: a kiszolgáltatott, rettegő kisember mind szánandóbb, szinte összezsugorodik, míg a néző torkában érezhetően nő a gombóc, és ez a szorítás csak könnyekkel oldható fel. Trill elképesztő gazdagságú XT\ s 00 2
