Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
Az elmúlt 30 év
120 tartalmazza. Mind közül „...ez a legszemélyesebb, ez árulja el a legtöbbet a belső történések, a seelische Realität mélytengeri áramlásaiból. A napló korábbi kötetei egy író kesernyés kommentárjait tartalmazzák a (mindenkor) ellenséges külvilágról, az árnyképekké foszló kortársakról; tudósításokat küld egy elsüllyedt Atlantiszról, ahová mindig visszavágyott, s amelynek habok alá merülését képtelen volt érzelmileg feldolgozni.” - írja róla Czigány Lóránt (Egy polgár végső vallomásai; Kortárs 1999- 6. sz.) A megvénült, halálra készülő Márai szerepét Helyey László alakította, aki oly öregesen vonszolta le magát a színház hosszú lépcsőin, hogy percekig az a bizonytalan érzés volt bennem, mintha a valóságban is ilyen elesett lenne. Végig egy karosszékben ült, és innen olvasta fel a napló bejegyzéseit, melyeken lényegében két meghatározó fájdalom ível át: a feleség, Lola halála, és a közelítő vég. A prózai, ám cseppet sem prózai hangulatú szövegbe Márai költeményeit ékelte be Papp Zoltán. A remek tolmácsolásból kiemelkedett a Halotti beszéd, ami a magyar líra egyik legmegrázóbb verse. A hölgyekkel szemben talán illetlenség, de a logika most úgy kívánja, hogy utolsóként szóljunk a darab harmadik szereplőjéről, Horgas Eszterről, aki Ilona, vagyis Lola szerepét játszotta, akit az író mindig csak L.-ként jelezett. Sajátos és találó módon ő nem szavakba öntötte mondandóját, hanem a fuvola hangjaiba. Hajói belegondolunk, akkor az ifjú hölgy valójában két szerepet játszott: először a haldokló asszonyét, majd exi- tálását követően Lola azon képét, ami az író emlékeiben élt tovább; egy csodálatos fiatalasszonyét, akit a fehér selyemruha angyali szépségűvé nemesített. A lírai és a prózai részek hangulatának erős kontrasztját tovább növelte, hogy a sötét ruhát viselő író mellett, a másik kettő tiszta fehérben volt. Ráadásul, a karosszékbe kényszerített haldoklóval ellentétben ők szinte folyamatos mozgásban voltak. A naplórészletek kíméletlenül, alkut nem ismerve viszik a darabot a drámai végkifejlet irányába, az író végső elkeseredettségébe. Ami nem is elkeseredés, inkább szándékos visszavonulás; a néző úgy érzi, nem a világ hagyja magára az elesett embert, hanem az író húzódik ki belőle. „Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jólesne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok.” Ez egy 1988. augusztus 27-ei bejegyzés részlete. Utána semmi, csupán egyetlenegy a következő év január 15-én. „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Nem sokkal később eldördül a pisztoly. Filemon Béla Bamberg Stuart Máriája (Esztergom és Vidéke, 2005. július 21.) Autóra szerelt hangosbemondó járta Esztergom utcáit. A helybélieknek ez persze egyáltalán nem lehetett ismeretlen, hiszen más fellépéseket is hirdettek már ezzel az eszközzel. Újszerű mégis abban volt, hogy német nyelven is tudatta a közönséggel: aznap este a Hoffmann Theater társulata lép fel a Várszínházban, akik egyenesen a bajor testvérvárosból, Bambergből érkeztek. Az esztergomi közönség számára azért volt egyedülálló az est, mert első ízben hallhatott idegen nyelvű előadást a Vár falai között. Bevallom, már azt megelőzően is eltöprengtem azon, vajon mennyire lesz vonzó az itt tartózkodó németek, vagy éppen elrettentő a hazaiak számára, így aztán izgatottan füleltem a bejárat közelében idegen hangokat fürkészve. Meg kell mondjam, egyet sem hallottam, sőt ismerős arcokat sem véltem felfedezni.
