Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
íM 00 cc o CD CC rvj C/D cr-LU □ co déli homlokzata közötti tágas területen mobil dobogókból egy ennél jóval nagyobb alkalmi színpadot lehet felállítani, amely előtt akár 1000-nél több néző is elfér. A különleges színhely, a történelmi és kegyelmi hangulat, az első magyar fővároshoz kötődő magasztos szellem pedig szinte előre megszabta az Esztergomi Várszínház egyik lehetséges profilját. A fordulat éve István király legszebb hagyományainak felélesztését hozta meg. 1848 és 1956 után, végre 1989-ben „a magyar név megint szép lett”, amikor egy nappal Szent István ünnepe előtt Magyarország felhúzta a vasfüggönyt, és átengedte rajta a kelet-német menekülteket Ausztria felé. Ráadásul a még „szocialista állam” valahára győztes tettet hajthatott végre, hiszen nem csupán hozzájárult a két Németország majdani újraegyesítéséhez, de elsőként rendítette meg a kelet-európai kommunista diktatúrák megingathatatlannak vélt betontömbjét, és ez által oly hosszú idő után újra utat nyitott az Európához való tartozásnak. „Minden magyaroknak”... Két hónappal az ún. „Páneurópai Piknik” előtt, egy a csehszlovák-szovjet- román határ közvetlen közelében található kelet-magyarországi kisvárosban is történelmi és színháztörténeti jelentőségű kezdeményezés valósult meg. A rendszer- váltás évében kb. 15-16 ezer lakossal rendelkező Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kisvárda szintén ősi település: a honfoglaló magyarság 895-ben vette birtokba, a földvárra épített határvédő rendszer központja lett, 1085-ben Szent László itt verte vissza a kunok támadását. A XV. században megindult várépítésnek köszönhetően a következő két évszázad háborús időszakában ugyancsak kulcsfontosságú hellyé vált. De azután teljesen eljelenték- telenedett. Az 1980-as évek végén azonban az itteni művelődési ház igazgatójának, Pribula Lászlónak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy a keleti hármas határ közelségét kihasználva, itthon és Európában elsőként vállalják magukra a Magyarországon kívül élő és működő magyar nemzetiségi színtársulatok találkozójának megszervezését és lebonyolítását. Ekkor született meg a története során számos hivatalos elnevezéssel illetett, de valójában „Kisvárdai Fesztivál” néven elhíresült évenkénti színházi találkozó. Köztudott, hogy a huszadik század világégéseit követően a trianoni diktátum, majd a második világháború után annak döntéseit véglegesítő párizsi béke következményeként a magyarság körülbelül egyharmada nem Magyarország területén él, és a mai állam határain kívül található a magyar nyelvű hivatásos színházak nagyjából egyharmada is. A Kolozsvári Magyar Operát és a bábszínházakat leszámítva, jelenleg Romániában tíz, Ukrajnában egy, Szerbiában három, Szlovákiában pedig két professzionista prózai színtársulat vagy alkotó műhely tevékenykedik. Románia két színművészeti egyetemén, Marosvásárhelyen és 1992 óta Kolozsváron, továbbá az Újvidéki Színművészeti Akadémián folyik felsőfokú magyar nyelvű szakemberképzés - Szerbiában csak színészek részére. A kommunista rezsimek idején a legnagyobb, azaz körülbelül másfélmilliós magyar nemzeti kisebbséggel és a legtöbb színházzal rendelkező Romániában még csak hat magyar társulat és egy főiskola egzisztált. A hetvenes, nyolcvanas években szülőföldjükről kényszerűségből eltávozó romániai magyar színházi emberek viszont több mint három teljes színtársulatot tettek volna ki. Az utánpótlás semmiféle téren nem jelentkezett. A marosvásárhelyi akadémián a magyar színészek beiskolázásának aránya maximum három növendék lehetett évenként, és a végzettek többsége is szinte azonnal elhagyta szülőföldjét. A rendszerváltásig a magyar kisebbségi színházaknak itt is, akárcsak a többi szomszédos országban elsődlegesen a nemzeti identitás megőrzése maradt a legfontosabb feladatuk.
