Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
Az Esztergomi Várszínház 1989-ben kezdte meg rendszeres működését, és 1992-ben érlelődött meg az a gondolat, hogy a magyar állam első fővárosában rendszeresen fellépjenek a jelenlegi Magyarország határain kívül működő magyar nyelvű hivatásos színtársulatok is. Az ötlet kiteljesítése mindenekelőtt Teplánszky Katalin minisztériumi főtanácsosnak köszönhető, aki nem pusztán mint budapesti közhivatalnok, sokkal inkább mint a színházművészet igazi barátja szakértőként, sőt, szükség esetén szinte anyaként támogatta a magyar színháziakat, azok arra érdemes vagy éppen rászoruló tagjait. Főként a határon túli társulatok segítését tekintette szívügyének minden téren, beleértve munkájuk meg- és elismertetését Magyarországon s azon kívül, illetve a határon inneni és túli kollégák együttműködésének kibontakoztatását. Minisztériumi tisztviselő nemigen kerül bele a színháztörténetbe. Teplánszky Kati viszont kivételnek számít. Noha súlyos betegsége következtében sajnos 2000-ben fiatalon eltávozott közülünk, mindmáig gyakran és nagy szeretettel emlegeti mindenki, aki ismerte, és az is, aki csupán hallott róla. A nevét pedig már egy évtizede a „legígéretesebb fiatal művészinek adható kisvárdai különdíj örökíti meg. 1992 nem csupán arról híres, hogy Szent István napját éppen 900 éve iktatták be az ünnepek sorába, abban az esztendőben lett kétszáz esztendős a legelső máig folyamatosan működő magyar hivatásos színtársulat, a Kolozsvári Magyar Színház is. Két évvel korábban a pest-budai legelső magyar nyelvű professzionista színi társaság - amelynek bicentenáriumát az Esztergomi Várszínház indulásának évében ünnepeltük - tudniillik csak két előadás erejéig léphetett színre a német ajkú Budán, a Várszínházban, majd a pesti Rondellában, ám azután a Kelemen László vezetésével induló színi társaság vállalkozásának folytatását meghiúsította a közöny és az ellenségeskedés. Első fellépéseiket követően csupáncsak másfél esztendő múlva jutnak újból játszóhelyhez és játékengedélyhez, s a magyarországi viszonyok továbbra sem kedveznek a magyar színjátszásnak: így a pest-budai úttörő társulat 1796-ban végleg feloszlik. Az erdélyi református fiatalok kezdeményezése viszont az 1792. december 17-én, gróf Rhédey Mihályné számukra átengedett kolozsvári báltermében lezajló első előadásuk óta folyamatos és máig élő. A multikulturális Erdély fővárosában építették fel a legelső magyar nemzeti színházat, a kolozsvári színészek állandósították Erdély- és Bihar szerte, sőt Magyarországon is a magyar nyelvű hivatásos színjátszást. Ok honosították meg nálunk Shakespeare, Moliére, Schiller drámáit. A magyar színháztörténetre mindig is a nemzeti színházi kétközpon- túság volt jellemző. E sajátosságon nem változtathatott Magyarország és Erdély egyesülése, de Trianon sem. S ez jellemzi mai színházművészetünket is. A magyar nyelvű színjátszást pedig az Európai Színházi Unióban egyedül a közben világhírűvé vált Kolozsvári Állami Magyar Színház képviseli. Az Esztergomi Várszínház határon túli magyar vonulatának karakterét induláskor a hely szellemén túlmenően az itthoni közfelfogás is meghatározta. A politikai missziót kényszerűségből vállaló kisebbségi társulatok tevékenysége ugyanis anyaországi rajongóik szemében elsősorban a magyar nyelv terjesztése és a nemzeti identitástudat ápolása miatt volt dicséretes. Ráadásul a külhoni színészek szépen és ízesen beszéltek anyanyelvükön, s hagyományos, drámaközpontú színjátszást műveltek. Épp ezért az Esztergomba meghívott produkciók zömében kortárs magyar szerzőktől származnak, általában történelmi (kisebb hányadban vallási tárgyú) drámákat elevenítenek meg, amelyek javarészt a vérzivataros múltban játszódnak, ám a mai ember számára szolgálnak erkölcsi tanulságul.
