Zajovits Ferenc: Az esztergomi Várhegy újjászülése (Esztergom, 1993)

Újrakelteni a hegyet

nyolc év alatt szívódott fel a Jézus-társasági gimnázium hajszálcsövein át az a hivatás-felelősség, amit ott belénk- neveltek.

És íme, mit tesz a Sors, „akit sokan Istennek nevezünk”. Szigorú, szoros egyetemi évek után Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen töltött évek, majd következtek a háború, és a hároméves hadifogság évei. Összesen nyolc év az egyetem után. Elszakadva otthontól, családtól, az anyaföldtől.

Aztán 1948 végén a faltelítő segédmunkása, majd az adóhivatal, és én, a kis cirkálva futkosó hangya, itt találtam magam e történelmi hegy oldalán bandukolva fölfelé a művészettörténész és régész tudóssal, Zolnay Lászlóval, aki visszalapozza a magyar történelemkönyv oldalait, hogy feltárja a múltat és megmutassa a jelennek, a jövőnek.

Vajon nekem nincs-e ebben valami kötelezettségem..? Ha lehetne... Ha úgy hozzájutnék... Valami egyedül való feladathoz.

★

(1945. A háború befejezésének éve, Esztergom számára is - természetesen. Ez azt jelentette, mint minden más magyar helység, nagyváros, kisváros és falu számára: meg kell kezdeni az újjáépítést. A romokat eltakarítani, s az embereket lakáshoz, munkához, vagy fordítva: előbb munkához, aztán lakáshoz juttatni. A kenyér az 1952-ben is olyan volt, mint akkor kezdetben a Dorogra látogató Rákosi Mátyásnak mutattak a bányászok. A szemlélődő pártfőtitkámak a tárna bejáratánál. Történeti tény, hogy két vékony szelet, talán nem is nagyon barna kenyér közé (a magyar ember a kenyeret, minőségét tekintve mindig úgy ítélte meg, mennyit közelít a papír fehérségéhez) — tehát a két vékony szelet kenyér közé babfőzeléket kent a bányászasszony. Zsír, vagy kolbász, vagy hurka helyett. Fagyos, mégis ízletes, rántásos babfőzelék. Ezt mutatták a bányászok, mint napi élelmet a pártfőtitkámak.)

35