Zajovits Ferenc: Az esztergomi Várhegy újjászülése (Esztergom, 1993)

Újrakelteni a hegyet

derűsen gondoltam a barlangbejáratra, amelynek torkában a géppisztolyos Szent István fogadott, az a 10 év körüli gyerek, aki így védte a hegyet fagéppisztollyal, kijelentvén, hogy ö valóban Szent István, és a hegyet oltalmazza.

Egy sétám alkalmával történt ez. A barlang bejárata, hűvös homlokzata fölött a földréteg a fűvel együtt még lejjebb csúszott, mint egy csodálatos, vastag, friss szőnyeg, amelyet egy ismeretlen kéz nagyollóval rövidre vágott. A gyökerek egymásba kapaszkodva tartották a föld-fűszőnyeget. Előttem egy férfi haladt. Csak a beszélgetés során derült ki, hogy Zolnay Lászlóval, a Vármúzeum igazgatójával kaptattam fölfelé.

— És Önnek, mi a munkaköre? (Az „r” helyett, mint általában a raccsolók, kissé „v”-betút használt. De nem feltűnően.)

— Pénzügyi ember vagyok. Itt alul az adóhivatal a munkahelyem.

Kissé nevetett.

— Épp a hegy alatt? Ha a hegy megindulna... Fuccs az adóhivatalnak...

De ebben a mondatban egyetlen „r” sem volt.

Keveset beszélgettünk.

— Boradó? — laza mosoly a szikárnak tűnő, hosszú, csontos férfiarcon. Arisztokrata származása akkor még nem volt előttem ismert — de állítom, hogy a „modor” nem hordott semmi fölényeskedést. Prolisan haverkodott.

Szóval múzeumigazgató — s folyt a beszélgetés. Lépőid Antal... „Azóta csak a múzeumban, az általa feltárt és ebbe az újra ébresztett III. Béla-féle kápolnában próbálunk valamit” — mesélte Zolnay.

— Itt — nézze — körös-körül gránát-vágta tölcsérek, bokrok, dudvák, birkanyáj és amott fönn a néha fehér zászlók alatt precessziók. De jönnek, és egyre többen jönnek, csoportosan, zászlók nélkül. Amolyan vidám turisták.

— Ühüm... — gondoltam, mintha felelősség terhelne mindezért. De azután felelősség is kezdett szárnyat bontogatni bennem, az egész hegyért, ki tudja, milyen sugallatra. Hiszen én Kalocsáról jöttem. Szellemi szövedékeimbe

34