Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - VII. Egyháztörténeti források, módszertan
Nagyt TAKÁCS BÉLA ref. CANONICA VISITATIOK A MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZBAN Dolgozatunkban nem kívánjuk részletezni azokat a változásokat, amelyeket a reformáció a magyar római katolikus egyházban megvalósított. Kétségtelen, hogy a keresztyén dogmatikában, a liturgiában sok minden módosult, de volt ami megmaradt. Ilyennek tekinthető a református egyházban ma is gyakorolt generális- és canonica visitatio. Az 1562-es debreceni hitvallás húsz pontban sorolja fel a püspökök kötelességét, de ezek között nem szerepel a generalis visitatio. Külön fejezetben határozza meg a hitvallás az egyházlátogatás formáját és lényegét. A kánon évente kétszer, háromszor úja elő a látogatást, de nem említi, hogy ezt ki végezze a gyülekezetekben: a püspök, esperes? A vizitátorokat arra figyelmezteti a kánon, hogy ne azt nézzék, hogy milyen a templom állapota, hanem milyen az egyháztagok hite és erkölcse, hogyan végzi szolgálatát a prédikátor.1 1567-ben került sor Debrecenben a második ún. alkotmányozó zsinatra, amelynek végzései közül a 65. cikkely foglalkozik az egyházlátogatás szükségességével, annál is inkább, mert ennek bibliai alapjai vannak. A vizitáció célja azonban most már nemcsak a hit- és erkölcs megvizsgálása, hanem az is, hogy a hívek megadják-e az illő fizetést a prédikátornak. A látogatás kiterjedt a tanítók, kántorok, sőt még a harangozó magatartásának a vizsgálatára is. 1567-ben már három református Kollégium működött hazánkban - Pápa, Sárospatak, Debrecen - tehát a vizitáció ezeket az iskolákat is érintette, vagyis a látogatóknak meg kellett győződniük arról, hogy milyen szinten oktatják a főiskolákban, "Isten Igéjének veteményes kergében" a magyar, latin, görög, és ahol lehet a zsidó nyelvet. A 65. cikkely nem határozza meg a vizitációk időpontját, azt viszont kimondja, hogy ez a "dékánok, szeniorok", vagyis az esperesek kötelessége, akik az egyházkerületi, esetleg a zsinati gyűléseken számoljanak be a látogatás eredményéről. A cikkely a püspök kötelességéről, a generalis visitatio-ról nem beszél.2 Hazánkban a reformációt követő évtizedekben alakultak ki az önálló egyházi szervezetek, és így jött létre a dunamelléki, a dunántúli, az erdélyi, a tiszáninneni és a tiszántúli egyházkerület, illetve az ezekben lévő egyházmegyék, amelyeknek a területe nem volt azonos a vármegyék határaival. Dunamelléken csak 1781-től maradtak fenn egyházlátogatási jegyzőkönyvek, mert a korábbi években, főleg a török hódoltság idején a püspök vagy esperes vizitációt nem végezhetett. Dunántúlon ugyanez volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy 1693-ban a veszprémi esperes már végiglátogatta az egyházmegyéjéhez tartozó gyülekezeteket. Komáromi Pál győri esperes 1736-ban ezzel a szöveggel kezdte a vizitációt: "Mi azért jöttünk az eklézsiába, hogy ami építésre való, azt építsük, ami pedig romlásra való, rontsuk, és a Jézus beszéde és az egyházi törvények szerint helyreállítsuk, ami fogyatkozások lennének. Ezt pedig a régi szokás szerint a vizitáció által visszük végbe, melyet is elkezdünk az Isten nevének segítségül hívása által."3 Erdélyben 1649-ig a debreceni hitvallás, majd a zsinat határozatai voltak érvényben az egyházlátogatást illetően. 1649-ben állította össze Geleji Katona István gyulafehérvári püspök a róla elnevezett kánonos könyvet, amely az esperesek fontos kötelességei közé sorolja az egyházmegyei látogatásokat, - Geleji ezt "visitatio particularis"-nak, részlátogatásnak nevezi - és előírja, hogy az esperes két-három prédikátor társávál évenként keresse fel a megyéjében lévő gyülekezeteket. A kánon a püspök számára kötelezővé teszi, hogy a "visitatio generalis" - általános látogatás során minden harmadik évben látogassa meg szintén két-három esperes társával együtt, de már csak a kerületben lévő esperesi hivatalokat, mégpedig a régi szokás szerint felváltva a magyar és a székelyföldi szeniorokat.4 Akár a generális, akár a canonica visitatioról beszélünk, ezt a kötelezettséget legtöbbször a tiszáninneni egyházkerületben hajtották végre. A feladat 1735-ig az esperesekre hárult, mert a kerületben a püspöki, szuperintendensi tisztséget nem töltötték be, az esperesek saját hatáskörben 399
