Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)

Előadások - IV. Egyházi életünk, történelem

azonban bizonyos, hogy a megmaradt hódoltsági őrhelyek megsegítéséért többet kellett és lehetett volna tennie. Erről árulkodik, hogy pl. a gyöngyösi ferenceseket nem az egri püspökök, hanem az uralkodó és földesurak segélyezték, s az is, hogy a pap után vágyódó temesváriak 1582-ben nem a Csanádi megyéspüspöknél, hanem egyenest Rómában kilincseltek támogatásért. Úgy tűnik, hogy a hódoltság lelki életéért felelős kinti felsőbbség és a katolikus egyház átmentésén áldozatosan fáradozó helyi erők közt - leszámítva talán az Eger közelsége miatt jobban kézben tartható Heves vármegyét - a kapcsolat spirituális és egyházjogi értelemben teljesen megszakadt. Igaz, újjáépítésének - lévén a lakosság túlnyomó többsége protestáns, közelebbről: református - amúgy is vajmi kevés tere akadt.

Ha helytálló az a széles körben elterjedt vélekedés hogy a XVI. század végén az ország magyar lakosságának kilenctized része protestáns volt, úgy a XVII. században jelentős fordulat következett be a hódoltság népének vallási megoszlásában is. Pongrácz György váci püspök említett 1675. évi relációja szerint a Duna-Tisza köze északi felét felölelő, de délkeleten a Tiszántúlra is átnyúló egyházmegyében a 221 lakott helységből 73 csaknem tiszta katolikus, 53 református, 5 pedig evangélikus vallású volt. Hatalmas katolikus tömb mutatkozik a Dráva-Száva közén Pozsegától nyugatra; ez azonban horvátokból vagy bosnyákokból állott, akiket a reformáció nem, vagy egészen felületesen érintett. Jobbára magyarok lehettek viszont a Baranyában is szép számmal mutatkozó katolikusok - hiszen a Dunántúlon ez a megye volt a legkevésbé elszlávosodva -, inkább délszlávok viszont a Temesvár környékén talált katolikusok, ami a Duna-Tisza közi és temesközi bunyevácok és sokácok esetében evidens is.

Bár a hódoltsági katolikusok számának megnövekedése további kutatásokat igényel, nyilvánvaló, hogy a délszláv területek felől - ahonnan eddig inkább csak orthodox bevándorlókkal számoltunk - sokkalta több katolikus települt át a Száva, sőt a Dráva, illetve az Al-Duna és a Maros innenső oldalára, mint azt feltételeztük. A magyar lakta vidékeken az lehet az oka, hogy a hosszan elnyúló újratelepítési folyamat során olyan helyekről érkeztek új lakosok, ahol több katolikus maradt, vagy ahol az ellenreformáció már korán győzedelmeskedett. Meglehet persze, hogy a XVI. századi vallási megoszlásra vonatkozó becsléseket is revízió alá kell vennünk. Mivel azonban ez most nem lehet feladatunk, inkább arra a kérdésre keressük a választ, hogy a hierarchia tudott-e reagálni ezekre a változásokra, s ha igen, miképpen.

Mint fentebb láthattuk, a hódoltsági egyházmegyék élére állított egyháznagyok továbbra sem igen törték magukat a pasztoráció meg-, illetve újjászervezéséért. Valami azonban kétségkívül történt magának a hierarchiának összefoldozására abban az értelemben, hogy számos egyházmegyében ismét találunk "igazi", kiképzett és felszentelt papokat. Ami csakis úgy magyarázható, hogy az illetékes érsekek és püspökök a korábbinál nagyobb súlyt fektettek a papképzés és a papküldés rendszeresebbé tétele érdekében. Pázmány Péter, aki annnyi egyéb más mellett nagy figyelmet szentelt a hódoltság katolikus hitéletének is, 1622-ben mindössze húszra becsülte a hódoltságban működő világi papok számát. Bár egyelőre messze vagyunk még attól, hogy e kérdésben helytálló véleményt formáljunk, nem járhatott messze az igazságtól, hiszen a váci egyházmegyében még 1675-ben is mindössze 13-at találtak. Bár azegri egyházmegyéhez tartozó Heves megyében ennél jóval több plébánossal számolhatunk, az összlétszám a XVII. század második felében az esztergomi érsek, a veszprémi püspök és a pécsi püspök, illetve erre illetéktelenek által ideküldött papokkal együtt sem haladhatta meg az ötve- net, jóllehet időközben jelentős változások következtek be a hódoltsági egyházszervezet életében. (Nem számítva ide a ferencesek, a bosnyák ferencesek és a jezsuiták által ellátott plébániákat.)

A Szentszék ugyanis, amely méltán elégedetlen volt a magyar püspöki kar teljesítményével, lemondásra vagy székhelyük elfoglalására szólította fel a hódoltsági egyházmegyék főpapjait. Miután azok sem egyikre, sem másikra nem voltak hajlandók, missziós területté nyilvánította, és az 1622-ben az ilyen ügyek kezelésére létrehozott Sacra Congregazione de Proganda Fide ellenőrzése alá helyezte az egész magyarországi hódoltságot, amelyet a Kongregáció aztán az 1624-ben felállított belgrádi missziós püspökség joghatósága alá bocsátott. A rendszerint a bosnyák ferencesek közül kinevezett püspökök - egészen Gyöngyös és Buda magasságáig - szorgalmasan látogatták a gondjaikra bízott magyar és délszláv híveket, s buzgón küldözgették jelentéseiket Rómába. (Ezek, a mostanában megszólaltatott jelentések hódoltság-történetünk legfontosabb forrásai közé tartoznak.)

247