Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - IV. Egyházi életünk, történelem
Bár a missziós püspököket a jelek szerint hódoltságszerte nagy tisztelettel és szeretettel fogadták, joghatóságuk csupán a bosnyák ferencesek Dráva-Száva közi és egyéb helyeken (egészen Pestig) szétszórt rendházai és az általuk gondozott plébániák felett tekinthető teljes körűnek. A hódoltság magyar ferences kolostorai csak névleg függtek tőlük, hiszen életüket minden tekintetben a Capestranói Szent Jánosról elnevezett magyarországi rendtartomány káptalanjának határozatai szabályozták. Mint számos plébánia gondozói, pedig az illetékes magyar főpap felügyelete alatt álltak. Ugyanez a helyzet a jezsuitákkal is, akik már a belgrádi püspökség felállítása előtt, 1612-től megvetették a lábukat Pécsett és Temesvár környékén, s innen teijeszkedtek aztán észak felé; 1635-ben kezdték meg működésüket Gyöngyösön, ahonnét kiindulva fiókházat létesítettek Kecskeméten is. Amennyiben - miként a különösen Baranyában gyakran megesett - falusi plébánosi teendők ellátását is vállalták, úgy a megyéspüspöktől, egyébként az ausztriai rendtartomány fejétől, közvetve pedig a rend római központjától vártak és kaptak utasításokat. Nyilvánvalóan a belgrádi missziós püspökség itteni tevékenységével függhet össze, hogy a kinti magyar püspökök is kezdtek nagyobb gondot fordítani - ha nem is a nép lelki életére, de a hierarchiának feszesebbé tételére. Csakis ennek tudható be, hogy hovatovább valamennyi érdekelt püspök vikáriusait megtaláljuk a helyi papság körében. A pécsi és a veszprémi püspök a pécsi misszió szuperioiját, a Csanádi püspök a szegedi ferences gvárdiánt, az egri és a váci püspök pedig valamelyik plébánosát bízta meg helyettesítéssel. (Csupán annak nem találtuk eddig nyomát, hogy a kalocsai érseknek lett volna vikáriusa; igaz, egyházmegyéje területén elenyésző számú katolikus élt, s lévén délszlávok, azok is a missziós püspökhöz tartoztak.) Imitt-amott sor került főesperesek kinevezésére is. A hierarchia e mindeddig hiányzó láncszemének közbeiktatása azonban vajmi keveset lendített a lelki ellátáson; e téren továbbra is a ferencesek és a jezsuiták, illetve - miután még így is hatalmas ellátatlan területek maradtak, s szolgálataikat a világi pappal viszonylag jobban ellátott vidékeken (így az esztergomi érsekség hódoltságon kívüli részein) sem lehetett nélkülözni - a licenciátusokra maradt. Bár a vikáriusok megbízatása minden spirituális és szekuláris ügyre kitelj edt, úgy tűnik, a püspök által rájuk bízott feladatok inkább eltávolították őket a lelki gondozástól, semmint elősegítették abban. Az egyháznagyok ugyanis - tisztelet a kivételnek - afféle speciális jogállású birtokkezelőnek tekintették őket. Legfőbb feladatuk a földesúri adók behajtása, az adóztatás és a tizedszedés - gyakrabban: árendálás - megszervezése és általában a birtokok ellenőrzése volt, ami főként a pécsi jezsuita szuperiort - gyakorta sodorta veszélybe őket. Az egri és a váci püspök világi papi státuszú vikáriusai viszont jól - talán túlontúl is jól - feltalálták magukat e sajátos szerepkörben. Csakis így lehet magyarázni, hogy közülük többen is környékbeli birtokok vásárlóiként és zálogbavevőiként bukkantak fel, s egyikük-másikuk jobbágyős, vagyis: "igazi" földesúrrá vált ezáltal, ami aligha segítette elő eredeti hivatásuk lelkiismeretes ellátását. A legnagyobb szabású üzleti vállalkozás Almásy András gyöngyösi plébános nevéhez fűződik, aki 1679-ben egy összegben, 2180 forintért kiárendálta az egri püspöktől az egész Heves megye tizedszedési jogát. Az ilyen-olyan úton-módon földesúrrá, illetve árendátorrá, sőt árendá- lővá átlényegült plébánosok semmivel sem bántak kesztyűsebb kézzel jobbágyaikkal, illetve a jobbágyközösségekkel, mint a hódoltságban kívülről adóztató és dirigáló földesurak. Ami természetesen nem segített elmélyíteni a hódoltság népében azt a hitet, hogy ezek az emberek az ő szolgálatára vannak. Bár a vikáriátus intézményének helyreállítása mindezek ellenére rendszeresebbé és tartalmasabbá tette a királyi Magyarországon élő egyházfő és hódoltsági hívei kapcsolatát, a katolikus hierarchiának a török megszállás kezdetén megbomlott egységét a török kiűzéséig nem sikerült helyreállítani. A Bécsből és Pozsonyból, illetve Rómából - nem éppen a legnagyobb egyetértésben - irányított maroknyi világi papot és szerzetest nem sikerült, nem is sikerülhetett egyazon célért munkálkodó, egyazon fegyelmi és irányítási rendbe összefogni, még kevésbé a licenciátus-kart. Még csoda, hogy ilyen körülmények között nem került sor nagyobb hatásköri összecsapásokra, több súrlódásra. S még inkább, hogy a hódoltsági katolikusok száma inkább növekedett, semmint csökkent volna. 248
