Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - IV. Egyházi életünk, történelem
sikerült rákényszeríteni káptalanját, hogy az egykori székhelyhez közelebb eső, ám veszélyes Szigetvárra költözzék; igaz, ő maga sem sietett jó példával elöl járni. Meglehetősen kevés változást tapasztalunk az érsekek, a püspökök és más beneficiáriusok magatartásában az után is, hogy a tridenti zsinat a hívek szolgálatát tette a katolikus hierarchia fő feladatává. A XVI-XVII. század jóval több mint száz, hódoltságban illetékes főpapja között mindössze egyetlen egy akadt, aki bemerészkedett egyházmegyéje megszállt részére. Ez Lósy Imre egri püspök volt, aki 1635-ben állítólag az egri pasa engedélyével látogatta végig Heves megyei híveit. (Az adat ráadásul még ellenőrzésre szorul.) Ilyen körülmények között már kiemelkedően kötelességtudónak számított az az egyháznagy, aki - mint Dallos Miklós pécsi püspök 1620-ban, Vinkovics Benedek ugyancsak pécsi püspök 1639-ben, Pongrácz György váci püspök 1675-ben - átfogó képet igyekezett alkotni magának egyházmegyéje hitbeli megoszlásáról és a katolikusok lelki ellátottságáról. S még inkább azok, akik a meggyőzés célzatával fordultak híveikhez, mint a frissen katalizált Veresmarti Mihály bátai apát, aki 1639-ben nyomtatott "intő és tanító levéllel" térítgette a református bátaiakat saját példájának követésére. A legtöbbet persze azok az egyház- nagyok használtak, akik annak rendje-módja szerint kiképzett és felszentelt papot küldtek híveik közé. (Ez nem lehetett könnyű feladat, hiszen a szemináriumot végzettek szívesebben maradtak a ’’tűz mellett” , minthogy vállalták volna a hazatérést veszélyes szülőhelyükre.) Ilyenek azonban kevesen akadtak, a túlnyomó többségnek jó ha eszébe jutott néhány kegytárgyat, szentképet vagy szentelt olajat küldeni az adóztatásra buzdító levél mellé. Miközben a hierarchia felső - de egyben kinti - része lényegében épségben maradt, a hódoltsági helyi egyházszervezet szinte teljesen összeomlott a XVI. század derekára. Az ország közepén terpeszkedő, hatalmas megszállt területen hovatovább már csupán három ferences rendház - a szegedi, a jászberényi és a gyöngyösi - őrizte a katolicizmus pozícióit. Bár működési körüket erejük végső megfeszítésével a lehetséges határokon túlra igyekeztek kiterjeszteni, befolyásuk aligha lehetett valami széles körű. Hogy mellettük maradtak-e imitt-amott plébánosok is, azt egyelőre nem tudjuk eldönteni; abból, hogy pl. Gyöngyösön és Pásztón igen, helytelen lenne messzemenő következtetéseket levonni. Sokkalta valószínűbb, hogy a katolikus szórványokat már ekkortájt is inkább az ún. licenciátusok próbálták megtartani atyáik hitén. Vagyis: olyan világi személyek, akik kereszteléseket, temetéseket végezhettek, s imádságokra és egyházi énekekre tanítgatták társaikat. A források ugyanis mindenütt, de főként a hódoltság mélyebben fekvő részein, nyomasztó paphiányról s arról számolnak be, hogy a magukat katolikusnak vallók a hit alapfogalmaival sincsenek tisztában. Bár a török hatóságok kezdetben - amíg egyáltalán beleavatkoztak az uralmuk alatt élő egyházak viszály kodásaiba - igazolhatóképp inkább a protestánsokhoz hajlottak, úgy tűnik, nem lett volna ellenükre a katolikus hierarchia fennmaradása sem. Legalábbis a XVI. század dereka táján felfektetett török szandzsák-összeírásokban még igen sok falu lakosságának élén ott találjuk a nőtlenként, családtagok nélkül, de gyakran az úgyszintén nőtlen és családtalan "deák" - vagyis: feltehetőleg az iskolamester - társaságában összeírt "papot" vagy "papokat". Ezek közül utóbb sokan - annak jeleként, hogy időközben áttértek - már házas, családos emberként kerülnek elénk, többségük pedig - mivel vagy meghalt, vagy elmenekült, vagy elűzték - eltűnik a szemünk elől. Ebből egyértelműen következik, hogy az egykori hierarchia felbomlását nem maga a török megszállás, hanem az ezen évtizedekben viharos gyorsasággal végbement vallásváltás okozta. Az objektivitás érdekében meg kell jegyeznünk, hogy ez nálunk a hódoltságon kívül sem a "cuius regio, eius religio" közismert elve alapján, tehát földesúri nyomásra, hanem a közösségek saját döntése alapján ment végbe, s még inkább így volt ez a hódoltságban, amelynek magyar földesurai ilyen kérdésekbe nem is tudtak belefolyni. Paradox módon ezt igazolják a ritka ellenpéldák is: csupán azok a közösségek - de azok sem mind - maradtak meg nagyobbrészt katolikusnak, ahol a helyi koldulórendi kolostorok java utánpótlása a helyi társadalomból került ki, vagyis: ahol a rendház mélyen belegyökerezett a helyi társadalomba. Eldönthetetlen kérdés, hogy a hódoltsági hierarchia kinti "tagozatának" közömbössége nagyban hozzájárult-e a helyzet ilyetén alakulásához, vagy eleve vereségre volt kárhoztatva. A hódoltságon kívüli fejlemények - ahol jóllehet a hatalmi eszközök a klérus kezében voltak, a vallásváltás mégis végbement - arra utalnak, hogy vajmi keveset tehettek a reformáció előretörése ellen. Annyi 246
