Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
nem ismerő aszkétának bizonyult, aki nem sokat törődött kánonjogi szabályokkal és egyházpolitikai szempontokkal. A birodalmi egyház főpapja volt, de nyoma sincs annak, hogy ennek érdekeit akarta volna képviselni. Épp ezzel nyerhette meg Géza és a magyar vezetők bizalmát, és ezzel lett a legjobb közvetítő a nyugati bajor szomszéd felé. Annál is inkább, mert rokona, valószínűleg másodfokú unokatestvére volt IV. Henrik bajor hercegnek, a későbbi császárnak, és húgának, Gizellának. Adalbert közvetíthette a házasságot a magyar trónörökössel, a bajor hagyomány szerint ő eskette össze őket a scheyemi vár kápolnájában. Jellemző, hogy a libicei vérfürdő után, amelynek Adalbert majdnem egész családja áldozata lett, egyik leghívebb embere és egykori mentora, Radla, nem a közeli és ugyancsak baráti lengyelekhez menekült, hanem a távolabbi Magyarországra. Az tény, hogy a magyar forrásokban nem szerepel sem az einsiedelni Wolfgang, sem a Sankt Gallen-i Brúnó, sem Piligrim neve. De ez aligha szándékos elhallgatás, történethamisító manipuláció következménye, hanem a valóságos történelmi helyzetet tükrözi. Abban a politikai alakulatban, amelyet a X. század óta Pannonia, Hungária, Turkia néven emlegettek a külföldi források, a kereszténységet Adalbert és követőinek a missziója juttatta végleg diadalra. Ezzel elérkeztünk témánk utolsó kérdéséhez: mi volt a szerepe ennek a kereszténységnek abban a sorsdöntő minőségi változásban, amit Szent István uralma hozott a Kárpát-medencébe települt magyarság életébe. Az elmúlt négy évtizedben számos kötet, a hetvenes években pedig újságcikkek özöne hirdette már címében is, hogy István király volt az "államalapító". Bevallom, nekem mindig az volt az érzésem, hogy az "államalapító I. István" szólamot és tételt a pártközpont ideológusai hirdették meg, miután rájöttek, hogy augusztus 20-át ugyan el lehet nevezni az első kenyér vagy az alkotmány ünnepének, de Szent Istvánt nem lehet kitörölni a történelemből. Ki kellett tehát irtani legalábbis a szentet. A tételt természetesen a marxista államfogalomra kellett alapozni. A történészek itt szembe kerültek a kérdéssel, ha István király alapította meg a magyar államot, mi volt az, ami ezt megelőzte? Feltűnő, hogy az "államalapítás" előzményeit a Marx-Éngels-i elmélet alapján tárgyaló szerzők sem tudtak kijönni az állam fogalma, "nomád állam, államalakulat, törzsi állam" és hasonlók nélkül. Példa és bizonyíték arra, hogy a politikai ihletésű íróasztalnál kiagyalt teóriák csütörtököt mondanak a történelem tényeivel szemben. A pártközpont ideológusai azonban az "államalapító" szólamát úgy bele tudták verni a magyar köztudatba, hogy még egyházi szerzőknél is találkozunk vele. Györffy Györgynek, a kor legkiválóbb ismerőjének az érdeme, hogy "István király és műve" című nagy könyve tudománytörténeti függelékében19 alaposabban megvizsgálta a kérdést, és kimutatta, az "államalapító I. István" tétel tarthatatlanságát. Theodor Mayer, a nagy osztrák történész meghatározásával élve így fejezte be nagy monográfiáját: "István államát az »intézményes állam« kategóriájába sorolva a megelőző magyar fejedelemségre a »személyes függésű állam« megjelölés talál, s ebbe a típusba sorolhatók más kelet-európai »félnomád« államok is."20 A nagy minőségi változás, amit Szent István királysága hozott, nem jelentette sem a gazdaság, a termelési módok hirtelen átállítását, sem a társadalmi szerkezet radikális átalakítását. De lényegéhez tartozott a hatalom új legitimációja, az egész uradalmi rendszer új, erkölcsi alapokra helyezése. Rendet és törvényt, bár íratlant, azelőtt is ismert a fejedelem és népe. Tudjuk, hogy ebből sok minden tovább élt, például a dinasztia pogány égi elhivatottsága mintegy megszentelődött, az Árpád-ház a "szent királyok nemzetsége" lett. Á király, bármilyen nagy is a hatalma, nem lehetett többé korlátlan úr. Az új törvényt a dekrétumokban ugyan mint az ő akaratát és rendelését foglalták írásba. De döntései előtt nemcsak a királyi tanácsot, a főpapokat és az ország világi nagyjait hallgatta meg. Mindenki tudta, hogy a király is alá van rendelve a Szentírásban adott határozott tételes törvénynek. És ennek értelmében nemcsak országa anyagi létének a gondja nehezedett rá, hanem felelős volt alattvalói lelki üdvösségéért is. Az "intézményes állam" és az egyház intézménye ugyanazt a célt szolgálta, jórészt összefolyt. Amikor Szent István a magyarokat így a magasabb fokú keresztény erkölcs útjára terelte, a nemrég még rettegett barbároknak megszerezte a polgárjogot Európában. Ezzel biztosította a jövőt, megóvta népét attól, hogy a Kárpát-medencei elődök, a hunok és avarok sorsára jusson. Neki köszönhetjük, hogy még ma is itt vagyunk mint magyarok.21 16
