Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - I. Árpád-kor
esedékes ajándék (munera, donum, gastgab) azonban már nem az ünnepekkel, hanem a szőlőművelés jelentős fázisával (metszés vagy szüret) kapcsolódott egybe.25 Bár voltak falvak, amelyek nem tartoztak numerával, vagy éppen mentesültek fizetésétől, a XIII— XIV. század fordulóján a sajátos járadék méginkább elterjedt. 6 A hospesek, jobbágyok, bérlők és szőlőbirtokosok mellett olyan társadalmi rétegeket is elért, amelyek korábban nem ismerték. A pannonhalmi apátság négy somogyi falvának kiváltságolt lakói 1239-ben még nem fizettek, 1336-ban viszont már régi szokásuk szerint évente háromszor adtak ajándékot.27 A tihanyi apátság gamási kon- dicionáriusai 1322-ben jobbágyszabadságot kaptak, s ennek velejárója volt a háromszori munera.28 A nagy társadalmi átalakulás során a régi ünnepi adományok eltűntek, helyüket az új foglalta el, amely megszokottá (munera consueta) vált. Aföldesurak a saj átos j áradékot olykor tisztségviselőik számára is biztosították. Örmény lakói Karácsonykor és Húsvétkor az esztergomi káptalannak munerát adtak, a település ügyeiben eljáró káptalani alkalmazottakat (procuratores seu dispensatores) pedig régi szokás szerint kisebb ajándékkal (condignis festivalibus munusculis) tartoztak megtisztelni (honorare). 30 Máskor viszont csak a tisztségviselők kapták ezt a járadékot, mert a földesurak átengedték nekik.31 A régi és az új ünnepi adományokat naturális jellegük és ünnepekkel való kapcsolatuk rokoní- totta egymással. Hasonló volt a kétféle járadék összetétele, és a fizetési határnapok is többnyire egybeestek. A portio festivalis, a dömösi összeírás találó megjelölése, és a munera festivalia, a veszprémi káptalan ió kétszáz évvel későbbi - 1355-ből származó - szabatos elnevezése, összecsengett egymással.32 Mégis minden hasonlóság ellenére lényeges különbség volt köztük. Mindkettő kiegészítő járadék volt, de az utóbbit (a szőlő utáni adózást nem tekintve) mindig a fő bevételt jelentő pénzjáradék mellett szedték. Az alapvető eltérés abban volt köztük, hogy a munera a kiváltságolt települések, legtöbbször falvak, lakóit terhelte, kizárólag a szabad jogállású hospesek, jobbágyok adózását jellemezte, míg a korábbi eredetű járadékot a földesúri hatalom alatt álló különböző jogállású szolgáltató népek fizették. Ebből eredően az adózás jogcíme is más volt. Az utóbbiaknak - többi kötelezettségükkel egyezően - minden különösebb indoklás nélkül személyi alávetettségükből következően kellett fizetniük. Az előbbiek viszont a használatba vett föld urainak kijáró tisztelet okán (ratione honoris) adtak ünnepi adományt.33 A hospesek, jobbágyok a sajátos járadékkal megtisztelték a földesurat, sőt meglátogatták, hogy bemutathassák és átadhassák neki ajándékaikat. Ezért lehetett a munera szinonimája a donafi és muneralia36 mellett a honores?1 presentationes,38 a görög eredetű xenia39 vagy a Nyugat-Magyarországon is ismert ófelnémet weysat,40 amely az osztrák-stájer hercegségben, Bajorországban a földesúr meglátogatásakor adott, ugyancsak egyházi ünnepekhez kapcsolódó, hasonló naturális járadékot jelölte.41 Ezek a kifejezések a latin munera és a magyar ajándék jelentésével jól megfértek. Több mint félszáz, de ennél jóval több településre vonatkozó adat szerint 1234 és 1367 között a földesurak évi 1-5 alkalommal kaptak munerát.42 évi alkalmak források megyék száma 1 8 5 2 9 9 3 29 17 4 6 4 5 1 1 A 24 megyében az adatok és a települések számát tekintve egyaránt a háromszori járadékfizetés, a munera triplicia, illetve a tria munera volt az uralkodó.43 Bár egy-egy megyén belül, sőt olykor egy-egy földesúr birtokai esetében is, az adózási alkalmak száma eltérő lehetett, a települések többsége - világi és egyházi kis- és nagybirtokon egyaránt - évente háromszor adott ajándékot. Természetesen nem az évi fizetések száma, hanem a járadék mennyisége volt a lényeges. A munera egyszer jelképes kötelezettséget, máskor komolyabb terhet jelentett. Ajándékhoz illően sokszor meg sem határozták, hanem az adózókra bízták, hogy lehetőségük és tiszteletük kívánalma szerint (secundum possibilitatis et honoris sui exigentiam) mit és mennyit adjanak.44 A 151
