Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - I. Árpád-kor
lényeg az volt, hogy az ajándék méltó és illő, megfelelő és tisztességes (munera condigna, decentia, competentia, honestiora) legyen.45 A választás szabadsága azonban néha csak korlátozottan érvényesült. Örmény lakói a megszabott járadékfélékből (kappan, tojás, bor) csupán a megfelelőnek vélt mennyiséget határozhatták meg. Toplica esetében az adózók a négy munera közül tetszésük szerint csak az egyiket választhatták meg, Volya telepesei pedig az ajándékra nem vonatkozó kedvezményes adózási évek múltával elvesztették választási szabadságukat.46 A települések többségében tételesen rögzítették a járadék nagyságát. Alkotóelemeinek száma és mennyisége igen változatos volt. A munera rendszerint háromféle naturáliából állt, de lehetett egy-, sőt hatféle összetevője is. Összetétele a fizetési határnapok szerint is változott; ritka volt, hogy a földesúr minden ünnepen azonos ajándékot kapott birtokának lakóitól. Bár alkalmanként a sajátos járadék elvétve egyetlenegy tyúk is lehetett, rendszerint egy-két baromfi (csirke, tyúk vagy kappan) vagy kivételképpen egy pecsenye (assatura) és egy-két kalács vagy közönséges kenyér alkotta a jelképesnek mondható munerát.47 A baromfi és a kenyér mint legáltalánosabb összetevők azonban többnyire kiegészültek másokkal. A két alapvető élelmezési cikkhez az ország egy részén (Esztergomtól Ugocsáig) ital (sör, elvétve bor) társult. Igen gyakran kellett tojást, ritkábban sajtot, bizonyos mennyiségű zabot, esetleg árpát és olykor tűzifát adni. Jelentősebb terhet jelentett, hogy a szárnyasok mellett sokszor 1-4 bárányt, esetleg egy-egy ürüt, gidát, máskor egy fertő értékű hízott sertést vagy ritkábban hasonló értékű marhát (pecudem pascualem) is kapott a földesúr. Bár a munera pénzbeli megváltására már 1275-ben lehetőség nyílott, funkciójának megfelelően megőrizte eredeti jellegét, alapvetően megmaradt természetbeni járadéknak.48 Inkább arra volt lehetőség, hogy egy-egy nagyobb tételt megválthassanak. Az egyes járadékfélék, főleg a nagyobb állatok értékének pontos megadása egyben azt is jelenthette, hogy helyette ugyanazt a pénzösszeget is elfogadták.49 A XIII. században a legtöbbet fizető teijéni hospesek Szent Márton, Karácsony, Húsvét és Pünkösd ünnepén adtak munerát. A három utóbbi ünnepen esedékes 4-4 vödör sör helyett közösen 40-40 dénárt, a karácsonyi sertés fejében pedig egy fertőt is fizethettek. Emellett természetben is adóztak. A négy alkalommal összesen még közösen két bárányt, gazdaságonként (curia, mansio) pedig 4-4 csirkét és kenyeret, 8 tojást, egy sajtot, fél mérce (garlata) zabot és egy kocsi tűzifát adtak a földesúmak.50 A munera naturális jellegének megfelelően részben megmaradt kollektív adónak. A nagyobb értékű terhet a faluközösség (villa, communitas) közösen, míg a kisebbeket az önálló gazdaságok egyénileg viselték.51 A sajátos járadék összetételét részint az adott táj, település termelési adottságai, részint a határnapul megszabott ünnepek befolyásolták. Karácsony és Húsvét megülésére a földesúr rendszerint többféle naturáliát kívánt, mint máskor. Egyes járadékfélék meghatározott ünnepekhez kötődtek. A bárány, a tojás és a sajt leginkább Húsvétkor, a sertés Szent Márton és Karácsony ünnepén, a zab az őszi határnapokon, a tűzifa pedig Karácsonykor volt esedékes. Az alkotóelemek változatos száma és mennyisége végül abból adódott, hogy a földesurak helyenként, miként a komolyabb terhet jelentő munera összetétele (kenyér, állat, ital) mutatja, praktikusan - egyszerű névváltoztatással - sikeresen átmentették a korábbi eredetű szállásadót (descensus) az adózás új rendszerébe.52 A munera fizetésének messze leggyakoribb időpontja Karácsony és Húsvét volt. Pünkösd, a harmadik nagy ünnep, jelentősen lemaradt mögöttük. (Lásd a táblázatot.53) A többi határnap viszonylag változatos, olykor egyedi volt, az adott tájat vagy falut jellemezte. Közülük Szent Márton ünnepe emelkedett ki, mondhatni, országos elterjedtségnek örvendett. A másik jeles őszi időpont, Szent Mihály napja, nem vetekedhetett a közkedvelt ünneppel. Szent György napja Húsvét mellett még kevésbé érvényesülhetett, a pénzjáradék fizetése esetében oly gyakori határnap a nagy ünnep árnyékában teljesen háttérbe szorult. A nyári fizetési időpontok között Nagyboldogasszony ünnepe volt a jelentősebb, Keresztelő Szent János ünnepe, illetve Kisasszonynap csak szűk körben (Szepesség, Liptó) terjedt el. A munera fizetésének időpontjai túlnyomóan a szabolcsi zsinat elrendelt ünnepeivel estek egybe. A néhány kivétel közül egyedül a böjti időszakra figyelmeztető húshagyó kedd volt némiképpen divatos. Aföldesurak a szabolcsi zsinat kínálta lehetőségeket távolról sem merítették ki. Azsinati határozatban felsorolt ünnepek többségét nem tették meg határnapnak. Választásukat az ünnepek kétségkívül létező hierarchiája, a gazdálkodásban oly fontos évszakok - más járadékok esetében is érvényesülő 152
