Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - I. Árpád-kor
illetve délkeleti sarkában. Ugyanis a XIII. század elején - nagyjából Bizánc elfoglalásától egészen a tatáijárásig - egy olyan időszakot látunk történelmünkben, amikor azon egész határvonal, amely akár politikailag, akár egyházilag bizánci érdekszférával határos, ekkor látványosan megmozdul, s a magyar érdekszféra eddig nem látott kiszélesítésének vagyunk tanúi. E kiszélesedési tendencia akciói mögött rendszerint ott van a Szentszék valamilyen módon. Mivel pedig ezen akciók nem irányulnak sem az osztrák, sem a cseh vagy lengyel területek felé, hanem csak a bizánci területek irányába, így feltételezhetjük, hogy a korabeli történések felszínén jórészt a magyar királyság egyéni akcióiként megjelenő befolyási övezet gyarapítások mögött egyúttal Rómának az Illyricu- mért, illetve a bizánci egyház visszaszorításáért indított új köntösbe öltöztetett kísérletével állunk szemben. Jelzi ezt többek között az a legújabban tett megállapítás is (Makk Ferenc), hogy az 1200-as évek halicsi magyar terjeszkedési kísérletei kapcsán az oroszok és magyarok között új ellentétek is jelentkeztek, mégpedig vallásiak. Itt feltehetően egy olyan szélesebb körben összehangolt koncepcióról lehetett szó, amely óriási ívben a Baltikumtól le a Kárpátok keleti koszorújának lejtőjén át, végig a Balkánon kívánt védelmi sávot létrehozni avagy esetleg támadásba átmenni a bizánci érdekszférával szemben. Ma már nehéz lenne pontosítani, hogy mi lehetett ebben a délkelet felé való elmozdulásban a magyar királyság és mi a Szentszék részaránya, az mindenesetre tény, hogy a XIII. század elejétől figyelhető meg a jelzett sávban a magyar állami és egyházi szervezet megváltozása, mondhatni továbbfejlesztése. Ennek közvetlen kiváltó okaként a bogumil eretnekség látszik, illetve, hogy a Száván túli területek III. Béla óta váltakozva hol bizánci, hol magyar fennhatóság alatt vannak, s ebből következően idetartozásuk alatt ténylegesen is megnő a magyar fennhatóság alatti bogumilok, ill. skizmatikusok száma. Ebből a szempontból a boszniai területek, illetve a Száván túli Szerém thema az érdekes. Különösen azok után, hogy az 1200-as évek első felében a Dráva-Száva közben két új püspökségi székhely is kijelölésre kerül, mégpedig a bosnyák püspökség számára Diakováron, míg a szerémi thema számára Kő monostorában. Mindkét frissen szerveződő püspökség a korábban elemzett sémák alapján alakíttatik ki. Ugyanis a bosnyák püspökségnek semmiféle területi összefüggése nincs a Száva alatti Boszniával, csak a székhely található itt. Míg az új szerémi püspökségnél is a fontosabb plébániák változatlanul a korábbi innenső Szerémségben egyházi jurisdikciót gyakorló kalocsai-bácsi érsekek alatt maradnak, így nehány szerémszigeti plébániát leszámítva az új püspökség működési körét a Száván túli Szerémségben, a bizánci themában jelölik ki. Feltűnő, ugyanakkor, hogy a XIII. század első felében a Dráva-Száva közben öt püspökség - így Zágráb, Diakovár, Kő, Pécs, Kalocsa-Bács - és két társas káptalan - Csázma és Pozsega - között oszlik meg az egyházi ügyek igazgatása. Ez a tény, illetve, hogy Pécset és Bácsot is beleszámítva ilyen keskeny területsávon öt püspöki székhely legyen - e területeknek a preferált- ságát mutatja a XIII. századi magyar állam történéseiben. Hiszen ehhez hasonlítva az ország majd nyolcvan százalékán legfeljebb tíz püspöki központ található ugyanezen időtájt. Még jobban nő a déli területsáv javára az arány, ha a század második felétől ideszámítjuk a nándorfehérvári és barancsi püspökségeket is. Ez mindenképpen azt sejteti, hogy a XIII. század egyértelműen a magyar balkáni politika majoritását hozta magával; illetve az az egyházigazgatási tény, hogy e déli területsáv egyházi intézményeit Kalocsa-Bács érseksége alá rendelik világosan mutatja ezen érsekség politikai jelentőségének a megugrását is. A korábban jelzett római Illyricum iránti igények tükrében úgy tűnik mindez önmagáért beszélő példa. Ha hihetünk Wertner Mór e század eleji kutatásainak, akkor Margit volt konstantinápolyi császárné, valamint két fiának Kalo Johannesnek és Vilmosnak a század első felében e tájon gyakorolt különkormányzása felvillantja a politika hatásossága érdekében szükséges párhuzamos világi különkormányzatot, illetve annak legalább a kontúijait. E területi különkormányzat, amely csak később nyeri el a Macsói bánság elnevezését, de a gyakorlatban az 1270-es évekig az Árpádok leányági leszármazói birtokolják, mintegy dukátust, területileg a töredékes források szerint nagyjából lefedi az egész déli területsávot. Hiszen vélhetően e különkormányzat alá tartozhatott a Dunán inneni bácsi, illetve kévéi ispánság, nem különben a két folyóközből Pozsegától kezdve Nándorfehérvárig minden terület, valamint a Száván túli Szerém thema. Halvány utalások még azt is sejtetni engedik - Wertner szerint -, hogy a különkormányzat központja Pozsegában helyezkedett el, Kalo Johannes legalábbis ott tartotta udvarát, s innen szinte legyezőszerűen fogja át ezt a két 105
