Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - I. Árpád-kor
X királyok a már régebben "pacifikáit", az államszervezetbe régebben szervesen beépült területeken, stabilizált háttérben helyezik el a új igazgatási egység, a bánság irányítási központját, s itt mintegy támogatásul hozzákapcsolják, önálló megyévé szervezik a környező megyerészeket. Ez természetes is, ahogy azt Kristó megjegyzi, mivel a régi horvát királyok úgy eladományozták a horvát- dalmát területeken a királyi birtokokat, hogy mire e területek Magyarországggal kerülnek kapcsolatba, a magyar királyok már legfeljebb csak immunitásokat adományozhatnak, birtokokat nem. Az azután már a sikeres területösszefogás és kormányzás bizonyítéka, hogy a két folyó közt Szent László által alapított zágrábi püspökséget az 1200-as években Kálmán halicsi király itteni kormányzása idején érseki rangra akarják emelni, mintegy hozzáigazítva a terület erősödő világi igazgatásának önállóságához az egyházi igazgatást is. A terv ugyan megfeneklett a kísérleti stádiumban, de Zágrábnak a múlt század közepén történt érseki rangra emelése világosan mutatja, hogy e területek állami autonómiáját erősíti ugyané részek egyházjogi kiemelése. Látványosabb az együttmozgás, illetve a párhuzamos szervezés a feltételezett erdélyi megtelepedéssel kapcsolatban. Már Karácsonyi János felvetette a közismert teóriát, hogy Erdély betelepítése északkelet felől történt volna, és az egyúttal magyarázatot adna az erdélyi püspökség korai kialakítására és vándorlására is. Ezen elméletnek napjainkig vannak követői történettudományunkban, s annak helyességét vagy helytelenségét most nem kívánjuk elemezni. Itt csak felemlíteni szeretnénk, hogy az erdélyi részek igazgatása mind a világi, mind az egyházi igazgatásban párhuzamba állítható az eddig elemzett szervezési elvekkel, illetve tendenciákkal, ami alapján mondhatjuk, hogy ha semmilyen adattal sem bírnánk, akkor is feltételezhető lenne az azonos elvek szerinti igazgatási rendezés. Erdély esetében mindenképpen figyelemre méltó, hogy az erdélyi vajdák egészen 1440-ig, Hunyadi János és Újlaki Miklós együttes erdélyi vajdaságáig viselik a szolnoki ispáni tisztet. Az is köztudott, hogy az eredeti szolnoki ispánság a Szamos völgyén át lenyúlt a mai Szolnokig. Csak későbbi idők fejleménye a három Szolnok kialakulása. Ugyanakkor közismert az erdélyi vajdák kezdeti fehér megyei ispánsága is. Mégpedig annak a dél-erdélyi Fehér megyének az ispáni tiszte, amely szinte az egész Dél-Erdélyt átfogta. E területek lakatlan volta, gyepűelv szerepe jól látszik a szászok itteni betelepítéséből, illetve az azt megelőző, gyepűőrző feladatokat ellátó szórt székely telepekből, a későbbi Háromszékben felbukkanó sepsi, kézdi és orbai székelyek korábbi telepeiből. Tehát itt is egy olyan nagyobb terület pacifikálása, az államszervezetbe való szervesebb beépítése lehetett a feladat, amit képtelenség komolyabb háttér- támogatás nélkül megvalósítani, viszont egyértelmű magyarázatot ad a vajdák szolnoki ispánkodására. Ezt a feltételezést csak támogatni látszik majd az ifjabb királyoknak az ország keleti felében az 1200-as években bekövetkező itteni regnálása. Sőt V. István rex iuniorátusa idején a Sátoraljai vendégek kiváltságlevelében levő utaló adat, miszerint hét - megjegyzendő Erdélyen kívüli, de északkelet-magyarországi - megyében ad további kiváltságokat, azt jelentheti, hogy e megyékre is kiterjedt az ifjabb királyok hatalma. Tehát az ország keleti felén megvalósuló önállósodó területi különkormányzatot csak úgy lehetett eredményessé tenni, ha ahhoz további háttértámogatást is adtak a távolabbi cél, a keleti határ stabil védelmének megvalósítása érdekében. Ebből a szempontból nézve nagyon is kézenfekvőnek tűnik az erdélyi püspökség Karácsonyi által felvetett ún. vándorlása, amelynek kezdeti pontjaként Tasnádot jelölik meg, s az Kolozsváron keresztül ment volna le Gyulafehérvárra, amit az elmélet készítői szerint az említett három hely Szent Mihály patrociniuma is támogathat. A későbbiekben ugyan bebizonyosodhat, hogy az említettek továbbra is megmaradtak a teória szintjén, de azok a tények mindenesetre magyarázatot igényelnek, hogy a szebeni prépostság az egész középkoron át nem tartozik az erdélyi püspökség jurisdikciója alá, hanem Esztergomhoz, s hogy Háromszék székelyei egy XV-XVI. századi adat szerint egyházi ügyeikben, mint szentszéki fórumhoz nem a gyulafehérvárihoz tartoznak, hanem a brassai káptalanhoz, illetve barcasági dékánhoz, továbbá az erdélyi püspök és egri püspök közötti hosszas vitát, pert, az északkelet-magyarországi területek (Máramaros, s talán Ugocsa) feletti jurisdikcióért, illetve egyházi tizedekért. A fenti homályból előbukkanó szervezeti megoldások, egyházi, világi párhuzamosságok még szorosabban jelentkeznek az 1200-as évek nagy változásaiban, különösen az ország déli határán, 104
