Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

II. rész. Az Új Forrás "igazi" folyóirattá válik

Mondanom sem kell, hogy boldogan vállaltam a rovatvezetői megbízatást és az ezzel járó munkát. Nagy dolog volt ez akkor tájt a számomra (megvallom, ma is az lenne), meg hát az addigi (persze szerény méretű) szakmai munkálkodásom eredményét is igazolva láttam Payer és Sárándi óhajában. És ez is jólesett. (Végül is a megyei vezetők se vétózták meg a fejleményeket - mert bizony volt olyan ismert költő, akit nem engedtek ekkor rovatvezetéssel megbízni -, jóllehet éppen önkéntes száműzetésem éveit töltöttem kedves társaságban, a megyei könyvtár remek szellemi legelőjén.)

Jól érzem magam - természetesen még nem főállásban - a szerkesztőségben és a szerkesztők többségével is valóban baráti a kapcsolatom. Hiszek az Új Forrás reformszellemében, reformtörekvéseiben, az amolyan „második nyilvánosság” szerepéről szóló, szóban, egymás között kialakított, szűkebb körű szerkesztői felfogásban és a konkrét elképzelésekben is. Könnyű szívvel tehettem ezt azért is, mivel akkor még nemigen volt egzisztenciális értelemben kockáztatni valóm, szemben a két főállású kollégámmal. Sárándi József és Payer István különben is remekül viszik a lapot, a többieknek: Győri Lászlónak, Ravasz Évának, Papp Albertnek, a megyei tanácsról nyugdíjasként odatett Zajovits Ferencnek és jómagámnak csak részleges szerep jut az egyes számok megszervezésében. Igyekszem persze hasznosítani magam (rengeteg korrektúrát javítok, sokat fésülöm, stilisztikailag jobbá próbálom tenni a kéziratokat), tanulom a nyomdai műveletek mikéntjeit, ellenőrzőm a nyomdai utánnézőket, s levelezek persze épp eleget. És tanulom a szerzőkkel való kapcsolattartás rendkívül fontos - mondhatni, hogy egy folyóirat életében talán a legfontosabb - mozzanatait, ezeknek épít- getését. Izgalmas szellemi jelenségek születésénél (és születésének) statisztálhatok, s évekig él bennem a különös, az izgató érzés, hogy lényegében és igazából mi valamilyen félig-meddig tiltott, de legalábbis éppen hogy csak megtűrt tevékenységet „folytatunk”.

Az örökös kezdeményező (néha már az agresszivitásig is elmenő határozottsággal) Sárándi, az örökös, az önfeláldozóan villám- és mennydörgéshárító lefékező: Payer.

így történik ez már az Új Forrás első igazán kemény botrányában is. Az 1979. áprilisi számban jelenik meg ugyanis Nemere István riportja (,y4 gázpedálra mindig szükség van

” címmel) arról, hogy az Országos Mentőszolgálat sofőrjei kényszerű érdekből hajtanak a kelleténél las87