Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

Az Új Forrás törekszik, hogy az egyetemes értékrendre figyeljen. A megyehatáron folyó Duna, amely mindig a népek összefogását jelképezte, erre ösztönzi őket.

4. Végezetül az antológia-formáról szólok. Lehetőség és koncepció közötti egyensúlyozást jelez a körülmény. Az antológia gyűjtemény jelleget kíván; az írásokban megnyilvánuló szilárdabb értékrendet; a folyóiratok nagyobb egységből összeálló tájékoztatásával szemben önmagában is biztos nevek-értékek- álláspontok statikusságát, vagy mondjuk így: statikus izgalmát. Ezt a legkönnyebben a tanulmányokra, szociográfiákra alapozó „Valóság” és „Múltunk” valósíthatja meg, hisz e két rovat a legotthonosabb az antológia-műfajban.

Az egyensúlyozás nyilván nagyobb érzéket igényel pl. a szépirodalomban, hisz új magatartás kifejlesztésének műhelyszándéka, az ezzel összefüggő szükségszerű keresés és az antológia műfajból eredő statikusabb értékrend keresztezi egymást. Hadd szavazzunk mégis inkább a koncepcióra, mint a kényszerű formára. Hasonlóan nehéz a helyzete a hol „Álláspontok”, hol „Szem le”, hol „Figyelő” címmel megjelent, lényegében azonos rovatnak. A szerkesztők azonban általában kezdettől jól érezték az antológia cikkigényét, nem erőltetik a hagyományos könyvkritikákat, pályaképet rajzoltatnak vagy egy-egy kérdéskört összefoglaló tanulmányt. Az egyensúlyozás tehát sikerült.

A szerkesztőségről sok szó esett már. Nevüket az olvasó nem ismeri, mert nem jelzi a lap. Én is csak kettőjükről tudok, keveset személyesen is. A főszerkesztő arca csupán egy villanás, az egyszeri bemutatkozás elmosódó pillanata. Az állandóságot azonban Payer István képviseli a lapban, szinte láthatatlanul, észrevétlenül. Egyetlen gondos, filológiai alaposságú munkájával találkoztam mindössze az antológiában. Az egyik tokaji írótábor jut az eszembe. Oda vártuk a talán legintellektuálisabb töltésű lapunk fő- szerkesztőjét is. Szellemi petárdák nélkül, csöndes beszélgetésekkel telt el a hét, alig tetszett ki az a rejtett képessége, amellyel a legjobb elméket is képes megmozgatni a folyóiratban. Szelleme mélyebben húzódik, nem szökken föl minden szócsatában. A folyóirat azonban bizonyítja meglétét. Ilyennek képzelem Payer Istvánt is. Mellette Sárándi József, a tiszta szívű mai peregrinus, akinek vándorútjai mindig diákos nyitottsággal töltik fel önmagát és az antológiát is, amelynek belső cenzúrája, s egy emelkedő szakasz kezdete lett 1972, az ő belépése. írásaival is jól gazdagítja

71