Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

mindennapok örömét s bánatát tudatosan vállaló költeményei, a sznob ezoterizmus ellen jól érzékeltetik ennek a türelmetlenségnek említett forrását. S vitájuk is a nemzedéküket illető kritikával szemben, amelyben pro és kontra kétségtelenül túlhajtások is szép számmal akadtak, szintén erről tanúskodik. S ez a törekvés, ez a fölhívás a hirdetett eszmény, s a testet öltő valóság eltérésének kikutatására illik, nemcsak a nemzedékhez, amely már a szocializmus világában nőtt fel, hanem a laphoz is, amelyet az egyik legnagyobb munkásmegye ad ki.

Ez a költői magatartás, ez az írói szerepvállalás, ha valódi konszumálás ellen szól, ha valóban önző pozícióvédelmet vesz célba, mélyen rokonszenves és valódi támogatást érdemel. Van azonban egy sor veszélye. Kettőt hadd emeljünk ki közülük. Azt a kettőt, amely nemcsak a gyors társadalmi, s esztétikai avulás veszélyével fenyegetheti az e magatartásban született költői alkotásokat, hanem egyenesen ártalmassá, káoszt és anarchiát sugallóvá is válhat. Ha ugyanis ez a magatartás nem mozog kellő ütemben, egy ütemben a társadalom vezető tendenciáival, ha nem érzékeli a társadalmat mozgató belső erők önmagukat megújító és megtisztító változását, segítésből demagógiává, élő, dinamikus, erőt sugárzó magatartásból pózzá, üres modorossággá változhat. S ha nem emelkedik indulatban, érzelemben, gondolatban a napi visszásságoknál általánosabb szintre, magasabb történeti-emberi távlatra, ha nincs az egyetemes életet átéltető dimenziója is, könnyen szorulhat másnapra már érdektelen publicisztikus pamflettá, puszta kordokumentummá. Ez Csapiár, Szilágyi, Sárándi és társaik tevékenységét ugyan ma, úgy tűnik, nem jellemzi, de azért jó, ha állandóan tudatában vannak e veszélynek, s a velük vitázók érvei közül ezt a mozzanatot is kihallják.

Az idő azonban eljárt.

Hadd fejezzem be azzal rövid bevezetőmet, amivel indítottam: van már reális lehetősége annak, hogy egy vidéki lap úgy legyen jelen az ország egyetemes művelődésében, hogy helyi problémákat általános érvénnyel tárgyaljon meg, s helyi dilettantizmus helyett országos szinten adjon helyet a szépirodalomnak. Az Új Forrás eddig megtett útja bizonyítja, hogy még egy viszonylag kevés irodalmi hagyománnyal rendelkező vidéken is megvan erre a lehetőség. De bizonyítják a lap mostanig megjelent kötetei azt is, hogy a lap kinőtte eddigi formáját. Ahhoz, hogy valóban élő maradhasson az a kereső, vitázó, megbeszélő és javalló szellem,

60