Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

Szép példáját adja ennek a tanulmányváltozatnak az a szám, amely a megye oly sürgős ügyével, a környezetvédelemmel foglalkozik. S kitűnően bizonyítja ez a szám azt is, hogy valóban ez a leginkább megfelelő műfaj arra, hogy a lap igen különböző érdeklődésű és igen eltérő tájékozottságú rétegekhez egyaránt hatékonyan szólhasson.

A lap szépirodalmi vonala jól illeszkedik mindahhoz, amit eddig mondottunk róla. Oly költészetet, s oly szépprózát igyekszik nyújtani, amely az egymásra utaltságot érző, munkájában, napi életében a közösséget tudatosan kereső és alakító emberhez szól. Többször mottóként és jelszóként merül föl a lapban Váci Mihály neve. Ha ez a választás Vácinak az egész nép, az egész nemzet sorsáért érzett felelősségét jelenti, ha ez a mottó Vácinak a még meg nem szólaltatottak gondjainak megszólaltatását célzó törekvését hozza magával, ha ez a példakép-megjelölés a kicsinyek, a megszomorítottak, az igazságtalanságot szenvedők jogáért való küzdelmet óhajtja kifejezni, csak helyeselni lehet. Ha azonban egy modor, egy tematika, egy hangnem átvételét, változatlan folytatását foglalja magában, tévösvényt, epigonizmust, beszűkülést, terméketlen ismétlést vihet a lapba. Annál is inkább, mert Váci, lebilincselő emberi egyénisége ellenére, s hibátlan szociális biztonsága ellenére maga sem volt egészen mentes, gyors termékenységében, az ismétléstől, túlegyszerűsítéstől és a beszűküléstől. S valóban, a lap értekező írásaiban, kivált épp a Váciról szólókban föl is bukkan a veszély, hogy a modort iránynak, a témavilágot magatartásnak, a puszta egyéni hangnemet önmagában is művészetnek, művészi értéknek tekintsék.

Ha azonban fölbukkan is egyeseknél ez a veszély, a lap egészét nem fenyegeti. A szerzők többsége a közösségi ember igazságot kereső felelősségtudatával, s igazságtalanságon háborgó szenvedélyével szól, akárcsak Váci. De ez nem annyit jelent, hogy ismétlik, követik Vácit, hanem, hogy egyek vele a szocialista szellemű ember mentalitásában. Többnyire ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amely már a szocialista eszmények vonzáskörében nőtt fel, s a hatvanas évek végének feszítő áramában indult el. Hangjuk gyakran kesernyés, indulatos, türelmetlen. Az eszmények, s a valóságalakulás egymástól el-eltérő tendenciáit érzékeltetik. Csapiár Vilmosnak gunyoros groteszk maszknovellái a konszumáló embertípus eluralkodása ellen, Szilágyi Ákosnak kihívó avantgárd vershangneme a kincstári optimizmus ellen, Sárándi Józsefnek, a

59