Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)
A kiadvány igen rokonszenvesen, mindennemű nemzeti romantikától elhatárolódva, tekint egy-egy számban a szomszéd államok magyar, szlovák, román, szerb-horvát művelődésére is. De megint csak eredményesebb volna a törekvés, ha a szocialista testvérországok nemzetiségi művelődéspolitikáját abból a szempontból is komolyan megvizsgálnák, mint lehetne a nemzetiségi kérdést elválasztó vitakérdésből e különböző művelődések közvetítő kapcsává, energiahordozó áramkörévé átalakítani. Végül is nekünk vagy másoknak meg kell kezdeni komolyan ezt a munkát, szólamok, s mutatós látszatok nélkül. Főleg pedig növelni kellene azoknak a történeti-szociológiai tanulmányoknak a számát, amelyek az anyagukból adódó következtetéseket a mára vonatkozó javallatok szintjéig meg tudják hosszabbítani. A világért sem holmi olcsó aktualizálásra gondolunk. Hanem arra, hogy a következtetések mai szempontú végiggondolása hallatlanul meggazdagítaná a földolgozott anyag vonatkoztatás rendszerét is. Hadd utaljak, kikapott példaként, három ilyen dolgozatra. A III. Károly, a Mária Terézia, a II. József kori kísérletek a cigányság helyzetének rendezésére, szinte kifogyhatatlanul sok, mára is érvényes tanulságot nyújthatnának. Vagy az a tanulmány, amely az evangélikus paraszt lakosság és értelmiségi vezetőik közös küzdelmét mutatja be a földesúri és hierarchikus egyházi hatalommal szemben, nagyon sok megszívlelhetőt nyújt a fizikai munkások és az értelmiségiek mai viszonyára is. Vagy mennyire érdekes volna, ha a bányászlakosság etnikai és szociális provenienciáját vizsgáló értekezés a különböző eredetű elemek kölcsönös tudatformálására úgy vetne nagyobb hangsúlyt, hogy a mai még nagyobb arányú, s még sokkal mélyebb kölcsönös tudatformálásra is figyelne. Ennek a sorozatnak az anyaga főleg szépirodalmi szemelvényekből áll. Rövid tanulmányok, bevezetők, utószók kísérik e szemelvényeket. Ezek a tanulmányok többnyire ünnepiek, vendégköszöntő módon emelkedettek. S ez természetes is; mégis, mi szívesen látnánk, ha itt is a kiadvány alaphangneme és alapműfaja érvényesülne; az a hangnem és az a műfaj, amelyben a gyűjtemény leginkább magára talált: az a tanulmányfajta ez, amely nem óhajt a szaktudományos lapok anyagával versenyre kelni, sem bizonyító apparátusában, sem terjedelmében, sem tudományos perújító igényében; de ugyanakkor nem óhajt az esszé díszített stilizált- ságával, erős szubjektivitásával, egyedi hatóeszközeivel sem élni. 58
