Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

Meggyőződésünk, hogy az Új Forrás eddig jól szolgálta (valóságunk, értékeink fölkutatása és megismertetése útján) azt az ügyet, amely olvasóink ismereteinek gazdagodásában, és - reméljük - tudatuk, magatartásuk szocialista alakulásában is megnyilvánul. Annak is örülünk, hogy kiadványunk - a terjesztésből adódó objektív nehézségek ellenére - mindig „elkelt”, eljutott azokhoz, akiknek készült. Előfizetőink között nemcsak vezetők, művelődésügyi dolgozók, értelmiségiek, diákok, munkások találhatók, hanem pl. budapesti és vidéki nagy könyvtárak, megyénk, városaink, falvaink könyvtárai és más közművelődési intézmények, üzemi és községi pártalapszervezetek is.

Persze tudjuk, hogy a jó (eredményekhez is mérhető) munka tudata nem a tökéletes, az abszolút tükre. Nem is lehet az; hiszen a szerkesztőség tervei mindenkor (minden szám megvalósulásakor) csak az adott, a megvalósítás lehetőségét is meghatározó körülmények között, mindig az egyes konkrét művekben és szerzői színvonalán válhatott valóra. Azonban minden szám szerkesztésekor az előző szám színvonalának meghaladására törekedtünk, tudván azt is, hogy a meghirdetett program megvalósítása csak konkrét számok egymás utánjában, azoknak a folyamatában történhet. A folyamatnak pedig szükségképpen lehettek, voltak is (sőt a jövőben is lehetnek) „erőtlenebb” mozzanatai. Ez azonban már az antológia szerkesztésének meglévő (és bizonnyal orvosolható) gondjainak néven nevezéséhez vezet.

II.

Az első - és feltehetően minden többinek a forrása - a megbízott szerkesztőség „társadalmiságában” rejlik. Történetesen abban, hogy az antológia szerkesztésének minden gondját-baját magára vállaló- felelősségének teljes tudatában és az ügyet hűséggel és jól szolgálni akaró - bizottság minden tagja csak „igazi” munkáját befejezvén láthatott, láthat neki a - nemcsak „szakmai” tudást, hanem sok „holtidőt” (pl. közölhetetlen, mihaszna írások elolvasására, íróikkal való, hiábavaló tárgyalásokra kötelezően - vesztegetett időt - erőt) igénylő, gyakran népszerűtlen és általában „otthoni” szerkesztésnek.

A szerkesztés „társadalmisága” meghatározta, határozza meg ma is a szerkesztői tevékenység módját is. Az egyes évfolyamok- mind a három számot magában foglaló - tervét tulajdonképpen egyszer sem tudtuk „klasszikusan”, azaz úgy megvitatni, hogy a