Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer
Nagy kár, hogy nincsen már velünk! Mint kezdő kritikusnak ő egyengette az én utamat is. Türelemmel, igazi pedagógiai éthosszal és finom tapintattal. Aztán maga mellé vett szerkesztőtársnak. Öt nagyon szép - mit tagadjam: boldog - évet tölthettem védőszárnyai alatt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Payer István munkatársa- s talán barátja is - lehettem. Halálának közelgő 10., és az általa alapított Új Forrás születésének 25. évfordulóján elhelyezem sírjánál az Új Forrás szerkesztősége, a Magyar írószövetség Komárom-Esztergom Megyei Csoportja, a régi és az új szerkesztő kollégák és munkatársak megemlékező és emlékeztető koszorúját. Ezután (az időközben a békejobbot elfogadó és békejobbot nyújtó) Sárándi József emlékezett hajdani közös barátunkra. Az Anonymus megnevezése Payer Istvánra emlékezve Vajon mit gondolt rólam, mikor utoljára eszébe jutottam? Mi volt a szerepem a zömök, szemüveges, kefefrizurás Payer István életmisztériumában? Misztériumról írok, hiszen lapcsináló szerkesztői elvei merőben eltértek a Kádár-rendszer aczéli-mar- xistra irodalompolitikájának kívánalmaitól. Személyemben szövetségest sejtve, ezerkilencszázhetven tavaszán munkatársnak hívott az akkor még évente csak három alkalommal megjelenő Forrás antológiához. „Élet, politika, művészet” - idézte az író Nagy Lajos-i programot, együttműködést föltételező jelszavait. - Tetszett a közösségi vagy ahogy mostanában mondani szokás: szociális érzékenység. Tetszett, mert éppen általános forgalmi jelentése miatt tűnt alkalmasnak sokféle ízlés, érték befogadására és érvényre juttatására. Akkoriban az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsész hallgatójaként az Egyetemi Lapok alkotóköri oldalát állítottam havonta össze, és a. Jelenlét című egyetemista írók folyóiratának egyik, mondhatnám névadó szerkesztője voltam. A pályakezdők szenvedő élményeseként személyes tapasztalatból tudtam korosztályom talentumainak megjelenési nehézségeiről. „Nem nagy neveket akarok - mondta a tatabányai főszerkesztő - hanem bátor, fiatal tehetségeket.” - Rokonszenves volt esélyt kínáló gesztusa a pártfogó nélkülieket jobbára lekezelő, óvatos és tekintélyelvű szerkesztői magatartással szemben. Rokonszenves 268
