Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer
Hiszen gondoljunk csak bele: az egyik oldalról a hetvenes évek akkor fiatal (zömében budapesti) értelmiségének erősen reformszellemű, a fennálló politikai rendszer megszabta mozgásteret tágítani akaró csapatának (akik örömmel adták legjobb írásaikat a nem egyszer a második nyilvánosságot jelentő, Tatabányán szerkesztett Új Forrásnak) szellemi-etikai nyomása; a másik oldalról viszont a hatalom néha ugyan kedélyeskedő, valójában azonban (persze, mindig „felsőbb” utasításra) keményen lesújtó apparátusának rendre ismétlődő leckéztetései, tetemre hívásai. Talán mondanom sem kell, hogy Payer István szívből egyetértett a fiatal reformértelmiség törekvéseivel - s minden elképzelhető trükköt bevetett annak érdekében, hogy a szóban forgó írások zöme és java megjelenjék az Új Forrásban ám - értelemszerűen - nem hagyhatta figyelmen kívül a hatalom kívánalmait, illetőleg az utólagos elszámoltatás rendre ismétlődő, idegölő és megalázó procedúráit sem. Hiszen az ő legfőbb kötelessége - mindig úgy érezte, persze nagyon racionálisan, nagyon helyénvalóan - a folyóirat életben tartása, védelme, a zátonyos vizeken való tovább- és továbbkormányzása volt. Tökéletes kelepce tehát! S ezt a két malomkő közti folytonos, egy percre sem szűnő örlődést vállalta ő másfél évtizeden át. S csak azért nem tovább mert nem lehetett, nem tehette tovább. Ama bizonyos május elsejei napon, dunaalmási kertjéből éppen visszatérni készülőben szíve egyszercsak megszűnt dobogni... Payer István bátorsága éppen a számtalan félelme és béklyózó szorongattatásai közepette mutatkozott meg igazán. Abban ugyanis, hogy a döntő pillanatokban mindig le tudta győzni félelmeit és szorongásait, azaz: le tudta győzni önmagát. S ez a képesség csakis az erős jellemek sajátja. Védőernyőt jelentett ő a szerkesztőség felett, s egyszemélyben vállalta az Új Forrásnak mint alkotó- műhelynek minden kínját s gyötrelmét. Mindazonáltal ne higgyük egy percig sem, hogy Payer István a szorongások görcseibe merevedett ember lett volna. Éppen ellenkezőleg! Sziporkázóan szellemes, nagy műveltségű, vidám, nyitott, emberszerető és végtelenül jóhiszemű szerkesztőtárs és barát volt. Azt hiszem, ő mindig átlátott mindenféle szitán, de soha nem akart megbántani senkit. Szerette, méltányolta, pártfogolta a fiatalokat, a tehetségesebbjeiért pedig tüntetőén kiállt. 267
